Zűrös olasz esküvő (Un matrimonio da favola), 91 perc, 2014.
Van az a film, amikor kilencven perc után úgy jössz ki a moziból, hogy szájtátva-pislogva habogsz: ugye vicceltek? És van az a film, ami után őszintén azt is érzed, hogy az ilyet büntetni kéne. Utóbbira példa a Zűrös olasz esküvő.
A Librarius csapatának női fele úgy döntött, meglesi, mi fán terem ma az európai romantikus komédia, röviden: romkom. Kezdtük Dorothée Sebbagh Válás francia módra című filmjével, követte a Spanyolországban nagy sikereket arató Spanyol affér. És így hozta a balsors, hogy belefussunk a Zűrös olasz esküvőbe, aminek már címe is rabul ejt.
Commedia all’italiana
Az olasz komédia legfőbb ismérve, hogy félreismerhetetlenül olasz. Limonádésan kacarászós, minimális agytornát sem igénylő butuska történet, ami előszeretettel teszi önnön olasz-mivoltát a nevetség tárgyává. A bájos öniróniának megtestesítője kivétel nélkül az italo-klisé és annak lehetséges figurái: a mammához élethosszig ragaszkodó Giovanni, a szőke turistákat ágyba döntő latin lover-forma Paolo, vagy a házisárkányként tüzet okádó feleség, meg egy megszeppent hörcsög bátorságával felvértezett férje.
Ilyen az olasz komédia és ez még nem volna baj. Egy olyan műfajról van szó, aminek alapjait az európai mozi legnagyobb filmesei teremtették meg, valamikor a második világháború meg a neorealismo után – Pietro Germi, Vittorio de Sica, Mario Monicelli, Marcello Mastroianni, Totó -, hogy csak az erősen szelektált magot említsük.
Első pillantásra a Zűrös olasz esküvő is csupán a hagyomány egy következő, gyengécske örökösének tűnt:
A vér, ha vízzé lesz
Naiv voltam, mert már a film rikítórózsaszín habos intrója is küldte a vészjeleket, hogy innen még visszafordulhatsz Kedves Néző. De én pechemre maradtam, mert titkon abban reménykedtem, hogy a ripacs főcím még része az imént említett öniróniának. Tévedtem.
Az a ritka helyzet állt elő, hogy ugyan az előzetes is rettenetes, de még mindig utolérhetetlenül jobb, mint maga a film. A Zűrös olasz esküvő ugyanis semmi többet nem nyújt sem a dramaturgia, sem a sztori szintjén, mint amit a két perces trailerben is láthattunk – csak éppen széthúzza a két percet kilencvenre. Így a Vanzina-testvérek filmje körülbelül arra az élményre emlékeztet, mint amikor egy gigantikus rózsaszín Hubba-Bubbát próbálsz meg kitépni a hajadból. Minél jobban húzod azt az istenverte rágógumit, az bizony nem adja magát, és annál jobban csak nyúlik-nyúlik, kapaszkodik, míg nincs más hátra, jöhet az olló.
Minél tovább néztem ezt a filmet, annál nézhetetlenebbé vált. De utóbbi benyomásom lehet már csak a dózis mellékhatása volt.
Mindez a ragadós rózsaszín maszlag pedig akkor igazán szívbemarkoló, ha egy kis filmtörténeti hátszéllel is megspékeljük: Carlo Vanzina, a film rendezője Steno, azaz Stefano Vanzina fia. Azé a Stenoé, aki a zseniális humorú Totó-filmeket is rendezte, szóval mondhatjuk úgy: az olasz komikum egyik atyja.
Mastroianni és a sírja
Vanzináék filmjével nem az volt a baj, hogy pocsék a humora, hanem hogy nincs neki. Azt sem értem, hogy lehet a híres-neves olasz teatralitást ilyen szinten elfuserálni. Például a megérzésem szerint legviccesebbnek szánt karaktert, a rikácsoló-csücsörítő feleséget én szívem szerint lecsaptam volna a mozivászonról. Vanzináék egyetlen mentsége, hogy nem az ő filmjük az első a szégyensorban. Mint nálunk a Reszkessetek betörők vagy az Üveg tigris egykettőhárom, úgy az olaszoknál a nézhetetlenül suta romkomok öntik el a csatornákat tucatszámra ünnepekkor. És mégis, ekkora hasra esésre még így sem számítottam.
Kizárólag azoknak ajánlom a filmet, akik tényleg leküzdhetetlen vágyat éreznek az iránt, hogy újragondolják a hollywoodi romkomok esztétikai, filmtörténeti és filozófiai mélységeit. Az olasz verziót látva én például máris rájöttem, hogy történhet velem rosszabb is a moziban, mint Hugh Grant szájbiggyesztős szerelmi vallomása.
