Amikor már minden (és semmi se) művészet, amikor már nem lehet új eszközökhöz nyúlni, amikor már a posztmodernnek is vége van, na, akkor mit tegyen az, aki a velejéig festő?
A válasz: legyen szubjektív realista! A Szubjektív Realisták alkotócsoport 2012-ben alakult Dunaújvárosban. Tagjai: Alex Cuibus (román), Fazekas Levente, Kárpáthegyi István, Szula Zsuzsanna, Josef Wurm (osztrák) képzőművészek.
A szubjektív realizmus jelensége a valóságból kiinduló és azzal foglalkozó, ám egy személyes szűrőn áteresztett képi világot takar. Az alkotó a használt vizuális nyelvet úgy alakítja, hogy az a lehető legjobban erősítse a kép tartalmát. Ez az erősítés hol tudatos, hol ösztönös, szintén a szerint, hogy mit kíván a mű maga.
Ez a felfogás (a szubjektív, individualista realizmus) minden alkotónál megjelenik, aki érzékeny az aktuális társadalom kérdései, visszásságai, jelenségei iránt, mozog benne a közlési kényszer, rendelkezik magabiztos vizuális- és képalkotói tudással. Ez egy tendencia. Akiben ezek a tulajdonságok egyszerre vannak jelen, az előbb-utóbb ennél a képi kifejezésmódnál köt ki. Ez a világ a realizmus vizuális nyelvének egyéni továbbértelmezése. Több mint expresszió vagy impresszió – a kettő összeadása – mondják magukról Szubreálék.
Az alkotócsoport a MaMű Galériába szervezett közös kiállítást; a tárlatot László Bandy képzőművész nyitotta meg. László Bandy beszédében visszaemlékezett Szula Zsuzsa és Fazekas Levente egy korábbi közös kiállítására, mely kiállításon a két képzőművész közösen hozta létre a Szubreál, a Szubjektív Realisták nevet.
Először talán jó szójátéknak gondolhatták. Ha van szürreális (valóság feletti), akkor lehet (és mi lehet?) szubreális, mint valóság alatti. És egyáltalán: mi lehet az a valóság, amihez alulról vagy felülről kell viszonyulnunk? A valóság lehet-e objektív? Az objektív valósághoz lehet-e objektíven viszonyulni?
László Bandy egy kis művészettörténeti gyorstalpalót is nyújtott a hallgatóságnak. Beszélt arról, mennyiféle realizmussal találkoztunk az elmúlt korokban. A társadalom, és a fogyasztók benne, a valóság tükrözését várják el a művészektől, és ők meg is fogalmazzák számunkra, hogy ez az ő valóságuk. A polgár megelégszik a fotórealizmussal is: fesd meg azt, amit én látok! A másik véglet az absztrakció, ami azt mondja, hogy az örök valóság a látvány káprázatán túl, az ideák világában keresendő.
Ebben a poszt-poszt-posztvilágban, amelyben a művész már nem akar irányzatokhoz tartozni tulajdonképpen rájön, hogy nem az eszköz, nem a műalkotás a médium, hanem ő maga. Közvetlenül rajta süt át az a bizonyos örök valóság.
A poszt-poszt-posztmodern művészek után jönnek a Szubjektív Realisták alkotócsoport tagjai is. Képeik nagyon különbözően (hiszen szubjektíven) mégis mindannyiunk által könnyedén értelmezhetően (hiszen realista módon) láttatnak. Vegyük például Szula Zsuzsanna Kenyér című több darabból álló alkotását. Mit látok én? Egy nőt, aki kelt tésztába fejel, egy nőt egy kenyérrel a fején, egy kenyérfejű nőt, egy kenyérfejű nőt, aki egy cipót ringat gyermekeként. Nem nehéz a sajátomnak, a társadalom sajátjának érezni a sorozatot. A kenyér mindannyiunk szimbóluma, eszünkbe juttathatja a nélkülözést, de a magyarságunkat is.
Ma már ott tartunk, hogy én tanulok tőlük. Konstruktivistaként készítem a papírszobraimat, de mindig éreztem, hogy azokba bele lehetne firkálni. Az, ahogy belefirkálok, pont olyan, mint amit a szubjektív realizmusról megfogalmaztunk
– mondta László Bandy.
Josef Wurmot László Bandy elképesztően kész művésznek látja, aki nem fél felvállalni az elődeit.
Ja, Bacon ist mein Lehrer
– mondta egyszer erről az osztrák művész.
Nagyon egyszerűnek tűnnek ezek a képek, mégis sokáig lehet őket nézni. A kiállítás darabjait 2015. február 13-ig lehet jó sokáig nézni a MaMűben.
