Ülünk a Madách téri Konyha bisztróban, kávézunk és beszélgetünk – először egy negyedórás interjúról volt szó, aztán majdnem egy fél lesz belőle, és ha kétszer ennyi lenne, akkor sem fulladna unalomba. Hat nap leforgása alatt harmadszor találkozom Bornai Tiborral: az első kettő célja az volt, hogy megszerezzem új lemezét, amit hallgatva megfogalmazódtak bennem a kérdések. Az internetről és a közösségi oldalakról, a KFT-ről és a közéletről, a Balatonról és Visegrádról. Arra viszont nem számítottam, hogy a kábítószerekről is beszélgetni fogunk.
Meglehetősen aktív vagy a Facebookon, a KFT a Bál az interneten című koncertlemezével úttörőnek számított 1996-ban, viszont új albumod, A repülő ember közösségi oldalról szóló számában görbe tükröt is tartasz a fészbukozás elé. Hogy állsz a technikai fejlődéshez?
Jókor kérdezed, mert épp ma töprengtem ezen. A biológiai lény lázadozik bennem a technika bilincsei ellen. Stephen Hawking már azt pedzegeti, hogy az egész emberi faj a földgolyón pusztán egy átmenet, amely létrehozza majd azt a mesterséges civilizációt, ami képes túlélni akár egy olyan időszakot is, amikor a Nap vörös óriássá változik, mert addigra elköltözik egy másik égitestre. És ha ez még nem is holnap lesz, érzem a technikai eszközök bilincsszerű viselkedését: beleszivárognak az ember életébe. Elsőre úgy tűnik, hogy segítenek nekünk. Akkor derül ki, hogy baj van, amikor az egyik elromlik. Hirtelen megáll az élet. Olyan érzés, mint amit az ősember érezhetett, amikor a barlang bejárata elé egy szikla gördült. Kész, vége, nem lehet kapcsolatot tartani a többiekkel. Ma egy másfél órára elhallgatott a computerem otthon. Úgy éreztem, mintha lefegyvereztek volna, mintha hátrakötötték volna a sarkamat. Rettenetes érzés volt. Rájöttem, hogy úgy viselkedem, mint egy nagy gépezet közepén egy puha kis biológia lény, egy zöld kis csiga, ami eddig képes volt gondolatokat kijuttatni ebből a gépből, és most bizony be van csukva, és a kutya nem tudja, hogy egyáltalán létezik.
Nekem még mindig nincs okostelefonom, és bár hasznos találmánynak tartom, egy kicsit engem is megijeszt, amikor egy kávézóban nem csak az egyedül ülők simogatják az érintőképernyőt, hanem a párok vagy a három-négy fős társaságok tagjai is.
Egyszer azt hittem egy osztályról, hogy kártyáznak. Körülültek egy asztalt, és amikor közelebb értem, akkor láttam, hogy nem kártya van a kezükben. Van egy kutyám, vele sokat járunk kutyatársaságba, ahol nagy a szaladgálás, rohangálás, verekedés. Imádják ezt. Az a kutya nem vesz részt ezekben a csoportos foglalkozásokban, ahol valakinek mobilja van. Ugyanis a kutyáknak is van saját mobilja, úgy hívják, hogy labda. Vagy bot. Mozog is, tehát tényleg mobil. Ha a gazda dobálja, a kutya mindig arra fog figyelni, a labda után rohan, és letojja, hogy a többi kutya mit csinál. Amikor az én kutyám odarohan, hogy gyere, játsszunk, akkor nem vesz róla tudomást, mert neki a labda, vagyis a saját mobilja fontosabb. Tehát ők tökéletesen leképzik ezt a helyzetet.
Egy újságíró ma már nem tud internet nélkül dolgozni. Zenészként is érezed, hogy ha valaki nincs fent mondjuk a Facebookon, akkor olyan, mintha nem is létezne?
Ahány ember, annyi verzió. Hogy ki van szem előtt, ki az, aki él, és ki csinál úgy, mintha élne. Nekem fontos az internet. Egyrészt a levelezés miatt. Rászoktam az emailezésre a telefonálás helyett. Tapintatból. Ugyanis ha telefonon azt kérdezem tőled, hogy igen vagy nem, akkor neked nincs időd azt rendesen átgondolni, kénytelen vagy választani a kettő közül. Míg ha megírom neked három mondatban, hogy mit szeretnék, elolvasod, eltelhet egy fél óra is akár, rájössz, hogy mit kéne válaszolni, megírod, és az egy átgondoltabb válasz lesz. Nem lőttelek hasba egy kérdéssel.
Én azt nem szeretem, amikor a telefonban valaki megkérdezi, hogy mit csinálok éppen.
Azt én sem. Meg azt sem, amikor a Facebookon megjelenik egy privát levél, és egy általam személyesen nem ismert ismerősöm azt kérdezi, hogy mizu. Ilyenkor lemegyek hídba. Azt szoktam válaszolni, hogy ha van valami fontos, mondd, ha nincs, hagyj békén! Ettől többnyire meg szoktak ijedni, sőt még az is lehet, hogy gorombaságnak érzik, de én tényleg csak azt szeretném, hogy használjuk arra, amire való. Az, hogy én egy vadidegen embernek elmondjam, hogy velem mi újság, azt nem tartom idevalónak.
Szeretem a Facebookot, mert úgy működik, mintha a baráti körömet értesíthetném róla, hogy mi van velem. Ha nem történnének velem koncertek, kiállításmegnyitók vagy könyvbemutatók, akkor is szívesen értesítem a barátaimat arról, hogy mekkorát estem ma reggel, vagy hogy milyen aranyos dolgot művelt a kutyám. Ráadásul megvan az a szabadsága mindenkinek, hogy csak azokat a dolgokat nézi meg, amik érdeklik. Én mindenkit visszajelölök, aki ismerősnek jelöl, hiszen valószínűleg én ismerős vagyok neki, és én szívesen ismerkedem. Persze hibázni is lehet – a dalban leírtam, hogy ekkor mi történik. Múltkor írt nekem valaki, hogy őt nem érdeklik az én dolgaim, ezért leiratkozik. Kedvesen mosolyogva írtam neki, hogy persze, erről szól a dolog. Azokat a dolgokat, amiket nem muszáj csinálni, abban a pillanatban, amint már nem muszáj, lehet. Ez benne a varázslat.
Másrészt a reklámfelületek megfizethetetlenek. Ezért az ember gyakran a Facebookról tudja meg, hogy hol, mikor, mi lesz. Bevallom, hogy nyomtatott lap már rég volt a kezemben. Az internet gyorsaságával, frissességével nem versenyezhet. Ha elemzéseket akarok olvasni, akkor is bőséges a választék. Inkább az a lényeg, hogy ne üljek egész nap a gép előtt, mert ő hívogat, kínálja a programot, de nekem jobb programjaim is vannak. Tizenhét évvel ezelőtt a feleségem azt mondta, hogy kéne nekünk egy computer. Én megkérdeztem, hogy mi a francnak. Mert kell, mondta ő, és nagyon igaza volt.
A közélettel is foglalkozol, üzeneteket fogalmazol meg az új dalaidban, ami a KFT-re is jellemző volt mindig. Ezt művészként a feladatodnak érzed?
Amikor kicsi voltam, az Illés zenekart, Bródy János szövegeit hallgattam a legszívesebben. Igazából miattuk lettem zenész. Azt gondoltam, hogy én is ilyen szeretnék lenni. Mivel Bródy magasra tette a mércét, azt tapasztaltam, hogy mennyi marhaságot énekelnek az emberek a dalaikban. Én nagyon szigorú voltam. Nem vettem tudomásul, hogy a szórakoztatóiparban tevékenykedem. Én ezt soha nem szórakozásnak éreztem, hanem annál sokkal fontosabb dolognak. A hatvanas évek levegőjét szívtam, de még kicsi voltam, hogy úgy is éljek, mint ahogy a hatvanas évek levegője diktálja. Éreztem viszont, hogy ez fantasztikus, csodálatos és fontos. Itt olyan dolgok hangzanak el, amiknek értéke, értelme van. Ez a gondolat valahogy belesült az agyamba.
Úgy képzelem, hogy akinek a szája előtt mikrofon van, annak a hangja hangosabban szól, mint az átlagemberé. Ezért ahányszor hangosabban szól, annyiszor jobban oda kell figyelnie rá, hogy mint mond. A szereplők, akik a színpadon vannak, akik láthatóak, mind megannyi minta, megannyi búvóhely. Az emberek szeretnek elbújni önmaguk elől. Ezt úgy csinálják, hogy választanak maguknak egy búvóhelyet. Egy zenészt, egy színészt, egy politikust, és azt mondják, hogy én is olyan szeretnék lenni. Többnyire a hajukat is úgy növesztik meg, olyan ruhákban kezdenek járni, és azt gondolják, hogy ez így rendben van. Nincs is ezzel baj, egy bizonyos szintig. De ha én elképzelem, hogy minta lehetek valakinek, akkor felelős vagyok érte.
Ez rettenetes felelősség. Ilyen és ehhez hasonló girbegurba gondolatokkal van tele a fejem, és ennek az a következménye, hogy odafigyelek minden szóra, amit leírok. Bár néha szoktam tévedni, de a szándék mindig is azt volt, hogy amit csinálok, ne legyen a szórakoztatóipar része. Ha a szórakozás szó – aminek a mélyén a „szór” szó van – ellentétén gondolkodom, akkor én inkább a koncentrálóiparnak volnék a része. Tehát én koncentrálok, és szeretném, ha azok is koncentrálnának, akik velem jönnek, akik engem hallgatnak. Koncentráljunk, összpontosítsunk valamire, találjuk ki, nézzük meg, világítsuk át, figyeljünk oda, maradjunk ébren, és ne aludjunk el, ne félálomban közlekedjünk egy egész életen át.
A felelősségtudat mellett küldetéstudatod is van, vagy ez így túl patetikusan hangzik?
A küldetéstudat az én fogalomrendszeremben a felelősségtudat beteges változata.
Voltak dalaitok, az Afrika vagy a Balatoni nyár, amik viszont slágerek lettek, és a KFT-t kiemelték az alternatív, underground szcénából.
A slágerekkel kapcsolatban annyit mesélnék el neked, hogy amikor ezek születtek, akkor még egyetlen cég foglalkozott lemezkiadással, és ez egy állami cég volt. Egyszer csak azt mondta nekünk a második lemezünk után, hogy ez így nem lesz jó. Ugyanis a második lemezünk bukás volt. Csak harminc egynéhányezer példányban fogyott el…
Ami ma már sikernek számítana…
Igen, ma már többszörös platinalemez lenne. De akkor azt mondta a kiadó, hogy ha nem írtok slágert, akkor ennek vége, nem lesz több lemezetek. Úgyhogy a slágereink a túlélés miatt születtek.
Kompromisszum volt ez?
Nem éreztük kompromisszumnak, ugyanis a mai napig örömmel játsszuk őket. Nincs semmi olyan a dalainkban, amit megbántunk volna. A kompromisszumot általában megbánja az ember. Nem bántunk meg semmit, sőt van egy kis büszkeség bennem, mert egy olyan szakmai feladatot oldottunk meg, amit nehéz megoldani. Nem lehet megrendelésre slágert írni. Írj egy slágert, mondom én neked, te hazamész, elkezdesz gondolkodni, és írsz valamit. De hogy az sláger lesz-e, az még annyi más dologtól függ, hogy szinte lehetetlen feladatot kaptál. Mi ezt a lehetetlen feladatot megoldottuk. Magasugróléc-orientált zenekar voltunk. Ha megmutatták, hogy tessék, ezt a lécet kell átugrani, akkor átugrottuk.
Zenészként indultunk neki ennek a kalandnak. Zenekar akartunk lenni, és nem szerettünk volna politizálni. Az elsődleges fontosságú az volt, hogy zenekar lehessünk. Ennek az volt a feltétele, hogy lehessen lemezünk. Mert a lemez a zenekarnak infúzió. Felakasztják egy infúziós állványra, bekötik, és életben tartja a zenekart egy évig, két évig, és akkor jön az újabb infúziós zacskó. Mi ezeket a slágereket szakmai tudásból és nagy örömből írtuk. És hogyha valaki olyan olvassa ezt a cikket, aki mostanában indul a pályán, annak azt üzenem, hogy nagyon vigyázzon, mivel fut be, mert egy életen át hordozni fogja. Legutóbb két hete kiabálták utánam, hogy Bábu vagy, pedig a dolog most már harminchárom-harmincnégy évvel ezelőtt volt. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy nem bántam meg. A Balatoni nyarat sem, az Afrikát sem. Ezt a problémát megoldottuk.
A KFT-vel is koncerteztek, saját lemezeket készítesz, írsz, festesz. Melyik a legfontosabb ezek közül ebben a pillanatban? Vagy ez napi szinten váltakozik?
Szinte naponta váltakozik. Mostanában fordítottam egy könyvet angolból, és szorított a leadási határidő, ezért nem mehettem oda a festőállványhoz. Tegnap befejeztem a könyvet, ma reggel megrohantam a festőállványt, és bár tudtam, hogy az első lépés, amit akarok, az egy másfél órás tevékenység, és utána meg kell, hogy száradjon. De miután eltelt ez a másfél óra, szabályosan úgy éreztem, hogy mentálhigiénésen hatalmasat javult az állapotom. Akkora feszültség volt bennem, hogy festeni szeretnék, hogy az, hogy végre elkezdhettem, és megint úton van egy kép a megvalósulás felé, hasonlított a szexuális kielégüléshez.
Amikor odaülök a hangszerhez, és lefogom az első hangokat, ha aznap tehetségtelen vagyok, azt hamar meg szoktam érezni, és gyorsan felállok. Kár abba beleszomorodni. Úgyis tudom, hogy leszek én még tehetséges is, de most olyan tehetségtelen vagyok, mint egy citrom. Ha viszont az első hangok azt mondják, hogy igen, ezt most meg kéne fogni, akkor az történik velem, hogy reggel kilenckor leülök, a feleségem azt mondja öt perc múlva, hogy ebéd, mondom, hogy lehetetlen, kilenckor még nem szoktunk ebédelni. Igen, de kettő van, mondja ő. Eltűnik az idő, beszippantanak ezek a dolgok. Nyugodtan mondhatjuk, hogy olyanok, mint a kábítószer. Az egyiktől tántorgok a másikig.
Balatoni nyár, Balatoni tél, Vár a Balaton – a dalaidban folyton visszatér a magyar tenger. Én is nagyon szeretem, gyerekkorom óta muszáj minden évben elmennem oda. Gondolom, neked is afféle zarándokhely.
Igen. De a Balaton mellett van egy másik mániám is Magyarországon, ez pedig Szeged. Szinte minden rokonom szegedi, anyukám is az volt, csak apukám felhozta Pestre, és így lettem én pesti. Gyerekkoromban nyaranta „őztem”, aztán hazajöttem, és elfelejtettem, de tavasszal újrakezdődött. Szeged is olyan hely, ahova évente legalább egyszer el kell menni, de inkább többször.
Budapestiként azért költöztél Visegrádra, mert kellett egyfajta távolság a fővárostól, vagy egyszerűen csak szép környezetre, jó levegőre, nyugalomra vágytál?
Amikor elvágyódtam a fővárosból, egy lélegzettel fel tudtam sorolni húsz okot, hogy miért. De egészségesen működik a memóriám, és a rosszat könnyen elfelejtem. Most már gondolkodnom kell, hogy mit is utáltam én a fővárosban. Egyszer csak úgy éreztem, hogy szeretnék úgy élni, hogy a talpam és a föld között nincs aszfaltréteg. Ez egy különös érzés annak, aki soha nem kertészkedett. Nekem soha nem volt kapám, ásóm, de mégis azt éreztem, hogy ez egy normálisabb élet kell, hogy legyen. Eladtuk a lakásainkat, és abból lett ez a visegrádi ház. Sokáig nagyon élveztem a vidéki életet, a kertet. Most is élvezem, de egy csomó dologhoz hozzászoktam már, ami tizenhárom évvel ezelőtt még szenzáció volt nekem. Budapestre viszont egyelőre nem vágyom vissza.
