Bár Jack London és Csányi Vilmos szerint a kutyák is tudnak nevetni (bár nekem az Ausztráliában őshonos kacagójancsi, avagy a kokabura jut eszembe), nem véletlenül állítja Szávai Géza új, a Pont Kiadónál megjelent, Vígesztendő című könyvében Arisztotelészre és más elődökre hivatkozva, hogy a nevetés tesz emberré, és hogy
az volna tragédia, ha az embernek nem lenne humora.
Az író sokféle műfajban alkotott már (korábbi interjúnkban beszélt könyveinkről), most kalendáriumot írt. Az Írók Boltjában tartott könyvbemutatón Tóth József színművész olvas fel részleteket a könyvből, a szerzővel pedig Bán Magda újságíró beszélget – utóbbinak nincs nehéz dolga, legalábbis a kérdéseket tekintve. Szávai Géza talán ezek nélkül is hosszasan sztorizgatna és csapongana történetei között.
Arról beszélsz, amiről akarsz, nem pedig arról, amitől kérdezlek
– jegyzi meg Bán Magda az egyik mesélős blokk után kissé szemrehányóan, de azért mosolyogva. Amikor például az erdélyi kalendáriumok sajátosságáról kérdezné, Szávai rögtön a gyerekkoráról, a nevetésről és sok minden másról beszél, elhárítva a kérdést. Azt mondja ugyanis, hogy az erdélyiség, mint megkülönböztető jelző, inkább megoszt, ő viszont a olyasmiről szeretne szót ejteni, ami összeköt. Ilyen tehát a nevetés.
Szerinte egy erősen megosztott társadalomban erre van szükség, és ezzel a gondolattal nem is nagyon lehet vitatkozni. A székelyföldi gyerekkora visszautalva felidézi a szovjet és a román himnusz éneklésének kényszerét, de ezekből a kényszerekből sem von le semmiféle negatív következtetést: tüzes, pattogós himnuszok voltak, szemben az Erkel- és Kölcsey-féle magyar kesergéssel.
Hangsúlyozza, hogy nem érzi magát hazaárulónak csak azért, mert a Himnuszt kritizálni meri, de a dal – legyünk őszinték – nemcsak szomorú, de nehezen énekelhető is. Ezért tátognak a magyar labdarúgók is a válogatott meccsek előtt, míg külföldi kollégáik teli torokból dalolnak. Szóval nem a mi sajátosan enervált nemzeti indulónk gyalázásáról van itt szó, Szávai egyszerűen csak olyan himnuszra vágyik, amit még az abszolút hallással és a tökéletes énekhanggal nem rendelkező honfitársak is vidáman dalolhatnának.
Vígan, ha már víg esztendőért könyörgünk a magyarok istenéhez. A magyar kultúra azonban – Szávai nagy bánatára – a tragédiákhoz kötelezte el magát, a tetszelgős kesergésnek van hagyománya. Az író pozitív szemléletére jellemző ugyanakkor, hogy az előző rendszerben, amikor következmények nélkül nem nagyon lehetett utazgatni a világban, ő bejárta Romániát, és kis túlzással Erdély minden városában és falujában megfordult.
A régi és új saját írásokból összeválogatott, vendégszövegekkel tarkított Vígesztendő egy kalendárium, amely a švejki történetek nyomán halad, követi a a Jókai-, Krúdy-, vagy Rabelais-féle hagyományt, a nehéz sorsokat humorral oldja fel: működik az Óbudai Regényipari Egyet, Háry János Naszreddin hodzsával és Münchhausen báróval beszélget, a történetíró Tukididészből a tutit megmondó Tutididész lesz.
A könyvbemutatón a humor egyesítő ereje mellett a párizsi karikaturisták elleni merénylet is téma. Szávai szentel néhány gondolatot annak, hogy vajon hol van a gúny határa, de csak arra a következtetésre jut, hogy éppen Párizsban keresik (és persze nálunk is). Amúgy ő maga is rajzol – amikor egyszerre három napilapnak írt, és ezek a napilapok karikaturistát kerestek, azt füllentette, hogy ő grafikusnak tanult, és a kegyes hazugságnak köszönhetően szépen hízott is a pénztárcája.
A dedikálásnál aztán még engem is lerajzol, mindössze néhány másodperc alatt. Íme:
