André mindig is akkurátus ember volt, aki fejből meg tudta mondani, mennyi a pontos idő. De most, mintha egy apró lyuk volna az agyában.
Új bemutatóval készül februárra a Belvárosi Színház. Florian Zeller Apa című abszurd bohózata a mindig újra hasra eső bohóc komikus tragédiáját ábrázolja: egy apa és az Alzheimer-kór, meg az elveszített jelen párbaja, amiben az ember marad alul az elmúlás ellen.
Zeller drámája 2014-ben Moliére-díjat kapott, a párizsi ősbemutató óta már számos európai országban színre vitték. Itthon a Belvárosi Színházban láthatjuk nemsokára, Hámori Gabriella és Lukáts Andor főszereplésében. Gáspár Ildikóval, az előadás rendezőjével beszélgettem az Alzheimer-kór színpadi kihívásairól.
Mi fogta meg Florian Zeller darabjában?
Amikor szeptember közepén először említette Orlai Tibor a darabot, annyit mondott, egy Alzheimer-kóros, idős férfiről szól. Ahogy elkezdtem olvasni a drámát, azonnal megragadott az a belső feszültség, ami a dialógusokból árad, ahogyan a kommunikáció minduntalan zátonyra fut. A váratlan emlékezetkiesésekkel és hirtelen hangulatváltozásokkal nagyon nehéz a családtagoknak mit kezdeni, ők éppúgy bajba kerülnek, mint az apa, aki nem emlékszik.
Nagyon leleményesnek látom a dramaturgiát: az író megpróbálja azt az élményt megragadni, ahogyan az apa érezheti magát. Vele együtt éljük meg, hogy nem ismerjük fel a belépő új szereplőket, és hogy nem tudjuk biztosan időben és térben éppen hol és mikor vagyunk. Ez szorongást és bizonytalanságot okoz. Ugyanakkor ez az elveszettség nagyon vicces is – akárcsak a cirkuszban újra és újra pórul járó, hasra eső bohóc ügyetlensége.
Milyen rendezői kihívásokat tartogatott az Alzheimer-kór „színpadra ültetése”?
A színdarabban nem hangzik el, hogy az apának mi a baja, nem állít fel senki diagnózist, ezért nem is azzal kellett foglalkoznom, hogy az Alzheimer-kórt próbáljuk meg bemutatni…
Mire helyezte inkább a hangsúlyt az előadásban?
A dráma tágabb dimenziót mutat: egy embert, akinek szétesik a személyisége, aki elveszíti a kapcsolatot a jelennel, aki közben érzi és megéli elveszettségét, aki tehetetlenül gyalogol a megsemmisülés, a halál felé. Az örök Akárki, vagyis bárki, bármelyikünk lehet ő.
Aztán, amikor a következő pillanatban ez az igazság megkérdőjeleződik, és egy új lesz érvényben, elbizonytalanodunk, és elkezdünk hitelt adni emennek, mígnem ez is megkérdőjeleződik, és megint egy új helyzetet kell valóságosnak tekintenünk. Ettől minden bizonytalanná válik, és hajlamosak vagyunk azt hinni, hogy talán – az apával együtt – minket is az orrunknál fogva vezetnek. És nyomozni kezdünk.
A színlapon ez áll: „a színdarab nagy bravúrja, hogy a világot a beteg férfi szemszögéből látjuk, és így együtt élhetjük át vele a teljes talajvesztettség érzését”. Ennek jegyében milyen volt a közös munka a főszereplővel, Lukáts Andorral?
Andorral több, mint tíz éve ismerjük egymást, akkoriban egy évig együtt dolgoztam vele és a színészosztályával. Számomra rendkívül fontos tapasztalat volt szakmailag és emberileg is. Nagyon tetszett – akkor őt rendezőtanárként látva – ahogyan egy-egy jelenet, szereplő igazságát keresi. Nem valami iskolát vagy módszert követett, hanem a személyiségéből – és a színészek személyiségéből –dolgozott, sokszor nem pszichológiai motivációt keresett, hanem egy-egy gesztusba sűrítve próbált megragadni egy-egy lelkiállapotot. Én ilyet addig nem láttam – és azóta se nagyon.
Ez a személyesség passzolt olyan nagyon Zeller színdarabjához?
Amikor a darabot olvastam, egyértelműen rá gondoltam, az ő hangján hallottam beszélni ezt a szereplőt, Andrét. Úgy éreztem, sok mindenben hasonlítanak ők egymásra – nemcsak a nevükben. A próbákon ezért az nem is merül fel, hogy ez kicsoda, milyen karakter. Andor ösztönösen úgy reagál, hogy az mindig igaz. A folyamatot próbáljuk meg inkább építeni, látni, hogy mikor mennyire elveszett, agresszív, szorongó, kételkedő, üldözési mániás. Mikor energikus, mikor támad fel benne az életerő, és mikor omlik össze. Hogy éppen kinek hisz. Mikor bízik vakon a lányában, akit Hámori Gabriella játszik, és mikor tekinti őt a legnagyobb ellenségének.
Érdekes, hogy bár (ahogy a színlapon is hangsúlyozva van) tragikus történetről van szó, a műfaj mégis „abszurd bohózat”. Kétarcúnak tűnik ez a dráma…
Igen, a darab műfaja tragikus farce, vagy tragikus bohózat. Rengeteg bohózat (és vicc) épül olyan szereplőkre, akik valamilyen hiányossággal rendelkeznek. Gondoljunk akár Feydeau darabjaira, például amikor a süketnéma feleség félreértésein nevetünk, vagy a vásári bohózatokra, amikor a vak és a sánta alkot egy párt, és így mennek el almát lopni.
Miben rejlik az Apa világának az abszurditása?
Az abszurditás abból adódik, hogy önmagában az, hogy valaki feledékeny, hogy elfelejti a dolgokat, komikus helyzet. Az ügyetlenség, a hiányosság nevetséges, ahogy már a hasra vágódó cirkuszi bohóc kapcsán is említettem. Ha azonban belehelyezkedünk ennek az esetlen embernek a helyzetébe – és a darab erre tesz kísérletet – közelebb kerülünk a tragédiájához is. A tragédia abban rejlik, hogy nincs hatalma a történések fölött, nem tudja befolyásolni őket. Ki van szolgáltatva egy nálánál hatalmasabb erőnek – és ez az erő nemcsak az ő számára, de a családtagok számára is ismeretlen, kontrollálhatatlan. És e félelmetes erővel szemben nincs más eszközünk, csak a nevetés.
