2015 legfrissebb verseskötetét minden bizonnyal Weiner Sennyey Tibor publikálta. A költő Pihik című válogatott és új verseit tartalmazó kötetében merítkeztünk meg először idén.
Weiner Sennyey Tibor Pihik című verseskötete azonban nem csak friss, hanem verseskötethez képest igen vaskos is: kereken száz költeményt köt egybe; furcsa is, hogy nem leheletvékony, hajtogatható, zsebre vágható könyvecskét tartok a kezemben, mint egyébként, ha versre éhezem.
A fűzöld, egyetlen madárral és néhány hullámmal díszített borítón a kötet címe akaszt meg másodjára: mi az a pihik, mik azok a pihik? – amennyiben a k a többesszám jele. A válasz:
Mi az? Ki az? Ki tudja? A pihikről elsőként Apollinaire verseiben olvastam, aztán jobban utánuk eredtem. Eredetileg a messzi Kelet mitikus madarai, egyszárnyú lények, akik csak összekapaszkodva élnek. De a pihi az évek során ennél sokkal több lett számomra
– mondta Weiner Sennyey az Új Forrásnak adott interjújában
„A pirostól a zöldig az egész sárga elhal
Mikor az arapapagájok énekelnek a hazai erdőkben
A pihi-madarak halomba ölve
Verset kell írni az egyszárnyú madárról
Majd feladjuk telefonüzenetben
Óriási fájó trauma
Melytől a szem kicsordul (…)“
– írja Apollinaire Az ablakok című versében. Weiner Sennyey azt is mondta egyszer – egy felolvasását rögzítő videóban láttam –, hogy a pihi madár olyan, mint amilyenek mi vagyunk: torz, fél-valamik, akik csak a másikkal együtt képesek élni. Lehet itt gondolni mindenféle idilli, magasztos dologra, mint például a szerelem, vagy a barátság, vagy akár a költészet. Mert hiába, úgy éreztem, Weiner Sennyey Tibor pihi-párja maga a vers, a költészet, az összes magasztosságával és mélységével, az összes ódonságával és korszerűtlenségével együtt.
Por kristályok tánca rézsút,/ recsegőn rádomló idő és tér./ Csak az, aki szaval: az, aki él./ A többi álom./ De ez ébredés/ előreküldi vitorlásait,/ s már szakítják a káprázat/ hullámzó tengerét./ A szabadság hajói jönnek/ verssé vált való révén.
(Arkhé)
Ez a néhány sor az Arkhé című versből olyan, mintha nem is egy 2015-ben megjelent könyvből olvasná az ember. Rézsút recsegőn rádomló idő és tér, verssé vált való.
Eszembe jut Woody Allen Éjfélkor Párizsban című filmjének főszereplője, Gil. Az író, aki úgy érzi, rossz korba született. Gil azt gondolja, hogy a húszas évek Párizsa volt az igazi aranykor: akkor lehetett igazán alkotni, és úgy élni, mint egy igazi író. Weiner Sennyey Tibor olyan Gil, aki fityiszt mutat a 21. századnak, az egész rossz korba születésnek, annak, hogy a költészet ideje lejárt, és ha nem, akkor meg forradalmi újdonságokkal kell próbálkozni, vagy minimum prózaverseket kell írni – azokat talán még olvassa a nép.
Weiner Sennyey nem fél verset írni a madarakról, a fákról, hangokról, neszekről, a szeretetről, otthonról-otthontalanságról, csupa-csupa agyonírt, agyonköltött kliséről, mert tudja, hogy ez a költészet. Nem fél anakronizmusokkal élni, még ha aztán meg is szólják érte, nem fél a görög mitológiából szemezgetni, ódivatúnak hatni.
Nincsen más csak a szálldosó madárcsoport/ Csak a madarak közötti selyemszál létezik/ Nincsenek sem madarak sem ég/ Sem szárnycsapás sem szemlélődő/ Hanem csak ez a fonál/ Ez a láthatatlan látható húr/ Amely peng és e pengés során rezeg/ És e rezgés során hangokat ad/ És e hangok egymásutánja zenét nemz (…)
(A madarak nyelve)
Weiner Sennyey neve mellé csupa nagy betűvel írnám, hogy KÖLTŐ. A versekben ő egy költő, aki imád élni, aki azért imád élni, mert írhat róla. Erdő közepébe vonul el, egy faházba húzódik vissza, elrepül Bali szigetére vagy Svédországba, vagy Hollandiába, vagy csak Szegedre vonatozik. Szerintem költő az, aki többet lát. Láthat többet persze egy tanyán is, mint a testvére, láthat többet a világból, mint amennyit a falun lát a szomszéd, vagy a városban a siető. És láthat az utazó, a vándor. A kötet fülszövegén ez áll: Weiner Sennyey Tibor költő, író, utazó. (Jáva és Bali szigetén írt verseiből közöltünk mi is.)
Ez eddig egészen idilli – és az is marad. Néhány kivétellel a Pihik egy igazán klasszikus versolvasási élményt teremt meg: elmélázós, befelé figyelős perceket, amelyeket a kortárs költészet néha elfelejt megadni az olvasónak. A néhány kivétel például Az illatos kert című vers, amelyben Tibike a Hárlidévidzon kinézetű Csepel biciklit hajtja és fél, hogy a fiúvázas bicikli esetleg megüti ott lent. Vagy A Nagy Zöld című, amelyben a Danyi Zolival közösen gondozott pálma haldoklik, mert Tibike nem vitte el magával a Déltengerre. A költő néha pajzán is, mint ahogyan Az illatos kertben is pajzán, de ez nem olyan kivételes dolog a versben egyébként sem. Az Éjjeli fürdőben egyedül címűben:
Éjjeli fürdőbe egyedül ugyan mért/ Járnak a lányok éhes szemmel nyakig/ A gőzben mit vizslatnak folyós/ Ujjaik vajon a forró víz alatt zenélve/ Miféle csengettyűkön harangoznak/ Meg ne kérdezd tőlük barátom/ Még akkor sem ha már kilihegték magukat
Azt azonban már tudja a költő, miért járnak ketten a lányok a fürdőbe, el is mondja, mert a költő ilyen:
Megmondom neked szerelmes barátom/ Csak duplán élvezik tripla kínjaidat
(Ugyanarról csak ha ketten)
Weiner Sennyey Tibor költészetét a legügyesebb marketinges is nehezen adná el az Y-generációnak. A Pihik versei nem áhítoznak a figyelmedre, nem akarják kicsikarni, kierőszakolni a hatást. A Pihik a leghatásvadásztalanabb kötet, amit valaha olvastam, azt hiszem.
Írni és muzsikálni./ Megmaradni annak,/ aki játszik. Tudni:/ ugyanaz a másik.
