+ Irodalom

Shakespeare leszkanderozta a történészeket – interjú

Shakespeare leszkanderozta a történészeket - interjú

Klasszikus művek hű fordítása időről-időre szükséges, ahogyan a természet is folyamatosan megújul a maga eredeti formájában. – Forgách Andrással beszélgettünk az új Julius Ceasar-fordításról.

December 6-án mutatta be a Vígszínház Alföldi Róbert rendezésében Shakespeare egyik nagy klasszikusát, a Julius Ceasart. Az előadás alapját a megszokott Vörösmarty helyett egy frissen született drámafordítás adta, Forgách András és Fekete Ádám közös munkája.

Nemrégiben egy Alföldi Róberttel és a Julius Ceasar három főszereplőjével folytatott televíziós beszélgetésben került terítékre az előadás. Mi beleolvastunk a L’Harmattan kiadó gondozásában megjelent drámába és Forgách Andrással beszélgettünk: klasszikusok újrafordításáról és Shakespeare mindenkori aktualitásáról. 

Shakespeare munkái közül miért éppen a Julius Caesarra esett a választása?

Nem én választottam Caesart, ő választott engem. A Vígszínház, amelyik egy másik fordítást tervezett eredetileg bemutatni, azért állt el tőle, mert a fordító nem engedett változtatni a szövegén. Ekkor kerültem a képbe én, mivel egy évvel korábban már nagyon sikeresen dolgoztam tanítványaim hármas csapatával (Bíró Bence, Ivanyos Ambrus, Thury Gábor) a Danton halála c. Büchner darab fordításán, és egy friss és fiatalos fordítás született, amelyet szintén Alföldi állított színpadra. Mondhatni, elsősorban a tanárnak és nem a gyakorlott műfordítónak szólt a felkérés, bár Shakespeare esetében nem húzódhattam a háttérbe, mert tudtam, hogy tudásomra a “frontvonalban” lesz szükség.

A Julius Ceasar egy közös munka eredménye, Fekete Ádám közreműködésével készült a fordítás. Milyen volt az együttműködés? Felvetett stilisztikai kérdéseket az “együttfordítás” – költő és író között?

A színház eleve egy együttműködő, kollaboratív műfaj. Ne képzelje senki, hogy egy előadás úgy születik, hogy a rendező bejön és megmondja mindenkinek, hogy mit csináljon. A fordításban, de még olykor az írásban is, lehet együttműködni, ha az együttműködőkben van erre hajlam, és gondolkodásmódjuk markáns közös vonásokat is mutat. Ádámmal, aki egyébként már évek óta rendkívül aktív dramaturg és szerző – Junior Prima Primissima díjas dramaturg – könnyen ment az együttműködés, mivel mindketten élveztük a feladatot, mindketten kíváncsi természetűek vagyunk és tanulékonyak. Valamint tanárként egyedülálló lehetőségem volt “különórában” megtanítani Ádámot a Shakespeare-fordítás műhelytitkaira. A szövegünkről szóló kritikák egyöntetűen pozitívak, pedig csak hallás útján ítélték meg a kritikusok és recenzensek, s ráadásul egy olyan szöveget, amelybe a próbák során (ez nem gond, ez teljesen természetes folyamat, színházi emberként tökéletesen megértem) mindenféle toldalékok és módosítások kerültek. A lényeg, hogy Ádám bírta szuflával, hiszen a nyarunk egy jelentős része erre a fordításra ment rá. Itt nincs mese, ülni kell és dolgozni.

Shakespeare leszkanderozta a történészeket

Fekete Ádám, Forgách András partnere a Julius Ceasar fordításában.

Volt valamilyen határozott irányelv a fordítás során? A nyelvezeten például azt éreztem, hogy ugyan nem kihívóan a mai élőbeszédet idézi (nem szlenges, pongyola), de nagyon is gördülékeny és könnyen érthető.

Az irányelv a tiszta, egyértelmű szöveg, és – akár sorbetoldások árán is, de – a szöveg metaforikus tartományának a kibontása. Mint ismeretes, az Erzsébet-kori drámaírás metafora-készlete – és ebben Shakespeare az éllovas – elképesztően gazdag. Nem akartuk az egyező sorszám spanyolcsizmájába szorítani a szöveget, viszont ügyeltünk rá, hogy ahol Shakespeare tört sorokat, rövid sorokat, vagy éppenséggel hosszabb, 12 szótagos sorokat használ, ott mi is így tegyünk, a szöveg lüktetése így jobban átjön. A magyar műfordítói hagyomány gyakorta korrigálja Shakespeare-t, nehogy a tudatlan fül számára hibásnak tűnjön. Mi ezt nem tettük. És itt-ott megengedtünk magunknak egy-egy finoman archaizáló kifejezést, töltelékszót is, hogy jelezzük, ez azért nem a XXI. században íródott. Vörösmartytól is átvettünk 10-15 sort, a legnagyobb tisztelettel rajta hagyva munkánkon az ő névjegyét is, habár a fordítása mára tökéletesen elavult.

Ellentétben szerintem például Arany Hamletjével, amely játszható, finom javításokkal, mert annyira beült a diákság és a színházi emberek fülébe. Ez nem jelenti azt, hogy Nádasdy Ádám vagy Eörsi István fordítása ne tartalmazna izgalmas megoldásokat, ne mutatna fel egy újabb, modernebb Hamlet-arcot és nyelvet, miközben Arany továbbra is használható, ellentétben Vörösmarty Caesar-fordításával.

Szüksége van a magyar színházi szférának erre a vérfrissítésre, klasszikus művek újrafordítására?Küszködik a színház az érthetetlenség problémájával?

Minél több új fordításra lenne szükség. Ennek akadálya elsősorban anyagi természetű és csak másodsorban az, hogy olyan zseniálisak a létező fordítások (bár erre is van példa). Ilyenkor van az, hogy a dramaturg vért izzadva írja át a már létező fordítást, mert nem akarnak költeni újra. Minden fordítás hozzáadhat egy nagy műről való képünkhöz. A színházak az elmúlt húsz-harminc évben teljesen fölszabadultak, Parti Nagy Lajos pompás Moliére-parafrázisai többek közt a bizonyítékai ennek, vagy a Mohácsi-fivérek átiratai: mindent szabad, szerencsére. Ettől függetlenül klasszikus művek hű fordítása időről-időre szükséges, pontosan úgy, ahogyan a természet is folyamatosan megújul a maga eredeti formájában.

Shakespeare leszkanderozta a történészeket

Alföldi a kiadvány Előszavában Shakespeare örök aktualitását említi, egy olyan mesterként, aki “ismeri a rendszereket, hogy mik azok az általános szabályok, amik megváltoztathatatlanok és érvényesek akkor is és most is (…) hogy miért történik ugyanúgy mindannyiunkkal“. Ön szerint mi az, ami Shakespeare ezen drámáját olyannyira aktuálissá teszi?

Shakespeare, voltaképpen egy kicsit meghamisítva a történelmet, új mítoszt alkotott. Ma a történészek nem csak a tényekkel, hanem Shakespeare interpretációjával is küszködnek: a tények olykor mást mondanak, de Shakespeare leszkanderozta a történészeket. És mint ahogy a darabban is elhangzik, Caesar meggyilkolása után, hogy hány színpadon fogják eljátszani nagy jelenetünket, mint ahogyan ezt Cassius és Brutus mondogatják egymásnak, talán önmagukat is bátorítva, miközben könyékig fürdenek Caesar vérében, úgy ez az önbeteljesítő jóslat Shakespeare egyik legsikeresebb darabjává tette a Caesart. Amit egyébként semelyik színházban nem könnyű kiosztani, a női szerepek nagyon kurták benne, és sok-sok csatajelenet van. Ahogy mondtam, fordítás közben, buta férfiak (na jó, okos férfiak) egymásnak feszülése, egy kissé macsó világ: nem könnyű úgy színpadra tenni, hogy izgalmas előadás és ne egy megmozduló történelmi album legyen belőle. Ettől függetlenül Shakespeare zseniálisan rajzolja meg Brutus és Caesar jellemét, Octavius és Antonius viszonyát. Antonius beszéde Caesar holtteste fölött briliáns, és le voltam nyűgözve Portia feltűnésétől az éjszakai kertben, hogy mennyire modern nőalakot írt meg Shakespeare Portiában. Az igazság az, hogy a politikai tanulságokat az életben pont fordítva kellene levonnunk. Caesar nem zsarnok volt, hanem reformer. Az őt meggyilkoló szenátorok pedig konzervatív radikálisok, akik nem mérték fel a Hannibállal folytatott háborúk, illetve a római birodalom ugrásszerű megnövekedése óta bevezetendő reformok szükségességét és egy szűk, milliárdos oligarcha-társaság érdekeit védték a többséggel szemben, az ún. köztársaság nevében. Ez így Shakespeare darabjából nem derül ki.

Alföldi így folytatja: “Shakespeare a kérdéseket pontosan teszi fel, hogy próbáljunk meg mi magunk válaszokat találni…” Ön szerint milyen kérdést tesz fel Shakespeare a Julius Ceasarban? Ha egy kérdésben kellene megfogalmazni, hogy hangzana?

Szerintem Shakespeare beleszeretett Plutarchos Párhuzamos életrajzok című művébe, ahol fantasztikusan gazdag anyagot talált néhány darabjához, ilyen például az Antonius és Cleopátra is. A Caesar a Hamlet szomszédságában keletkezett, a Hamletban is nagyon sok utalás található a Caesar-témára és mítoszra. Tele van olyan gondolatfutamokkal, amelyek már a harminchat éves szerző mélyebben filozofikus darabjait készítik elő. A kérdés Shakespeare számára nem úgy hangzik, hogy kérdéseket akar megválaszolni, hanem tükröt tartott mintegy a természetnek.

Viszont igaz, hogy a zsarnokgyilkosság I. Erzsébet uralkodása vége felé komolyan felmerült, mint társalgási téma, politológiai, jogtörténeti, zsurnalisztikai tárgy (ha lett volna akkoriban politológia vagy zsurnalizmus), ehhez a kérdéshez nyilván hozzászól valamiként a darab. Shakespeare-nél azonban inkább az az érdekes, hogy mennyire valószerű figurákat tud alkotni akkor is, ha esetleg eltér a történelmi események pontos ábrázolásától. Annyira meg tudja ragadni egy-egy figura lényegét, annyira kézre áll neki a zseniális kortársak által kidolgozott “Erzsébet-kori dráma”, mint műfaj, és a blank-verse forma, a jambikus lüktetésű tíz szótagos sorok. Ahhoz, hogy egy Shakespeare létre tudjon jönni, kellett még legalább 14 zseni a környezetében. És mivel tudjuk, hogy folyamatosan lopkodtak is egymástól a szerzők, Shakespeare különösen nagy teljesítménye, hogy Handel operáján kívül nem született a tárgyban olyan színpadi mű, amelyik kiállta volna az idők próbáját.

Mondhatni Shakespeare egy személyben kanonizálta is a saját művét, amelyet ma idézünk, amelyre akkor is úgy gondolunk, mintha ismernénk, ha sohasem láttuk. Shakespeare kérdése tehát az volt: tudok-e írni egy sikeres darabot Plutarchos és Suetonius alapján erről a figuráról? És a válasz: a mű voltaképp Brutusról szól. Neki kellene, sorai számát tekintve, a címszereplőnek lennie. Caesar eltűnik a második felvonásban, és Brutus pedig, a maga kétkedéseivel, egy korai Hamlet-figura, a lét nagy kérdéseivel foglalkozik, szellemet is lát. Mit tudok kezdeni ezzel a Brutussal? Talán ezt kérdezi magától Vilmos a londoni éjszakában.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Népszerűek

To Top