Szocioterrorista 1.
Karácsony.
Kismillió nép az utcán, tülekednek. Próbálok felférni a villamosra, nem megy. Mindenki pont ezzel a kibaszott villamossal akar menni?! Megyek gyalog, bár már több mint semmi kedvem sincs hozzá.
Egyszerűen elegem van, a karácsonyi vásárból, Last Christmasből. Abból, hogy mindenkinek a pofáján azt látom, ha jobban odanézek, hogy mennyire utálja ezt az egészet. Ezredszer megfogadja, hogy jövőre már októberben, nem is, augusztusban beszerzi az ajándékokat, mit szeretne anyós, após, meg a kisfeleségem, közkeletűbb nevén: az asszony.
Aztán majd jövőre se férek fel jól a villamosra. Caplatok az utcán, mondom, millió nép, és még több kéregető. Az emberek meg turkálnak a zsebükben az apró után. Adakoznak.
Direkt nem hajléktalant írok, mert ezek tuti nem hajléktalanok! Kicsit elbődült bennem a bornyú, amikor megláttam az egyiket, aki azt a bácsit lökdösi, aki miatt a zsebemben tartom az aprót, ha erre járok, meg, ha nem, akkor is. Gondolkodom, mit csináljak, de aztán csak odalépek, a szokásos mozdulattal a zsebembe nyúlok, s nyújtom az öregnek az aprót.
Nyúlna érte, de a másik előbb tartja a markát. Ökölbe szorítom a sajátom, de nem vágom pofán, megállom valahogy. Pedig békés ember vagyok, de ez az Xmas kihoz a béketűrésből. Komolyan, mint a nőknél a klimax, anyám volt ilyen, ötpercenként vette fel meg le a pulóverét.
Mondom, anyám jut eszembe, nem vágom hát szájon csórikámat, csak ránézek. Eloldalog. A bácsi elteszi az aprót, váltunk pár szót. Maradok még, figyelem a környéket, már nem sietős. Amikor látják, hogy milyen jól eldiskurálunk, páran még az öreg kezébe nyomnak pénzt, kaját, ezt-azt.
Maradok, dumálunk.
S közben arra gondolok, hogy a januári zimankóban kellene ez az Xmas, amikor ezekkel a szerencsétlenekkel csak a Jóisten törődik. Megáldja őket a hidegével.
Időjárásival meg embertársival is.
