Plakátmagány és hüzüm
Memet Baydur: Szemek barna vizei, Napkút Kiadó, 2014. ISBN: 978 963 263 385 5, 114 oldal, 1.490 Ft.-
Vékony kis novelláskötet, egy fiatalon elhunyt török drámaíró művei, amelyeket a felesége rendezett össze és posztumusz adták ki pár éve. Mindenféle előzetes elvárás nélkül vettem kézbe, mivel színdarabjait sem ismertem – és meglepett. Nem tudom, ki akarta-e valaha adatni ezeket a novellákat, vagy saját maga szórakoztatására írta őket, érzek bennük némi önvallomásos, öngyógyító jelleget. Nehezen írok róla, annyira szabad és nehezen megfogható kis írások ezek.
Miért jó olvasni?
Mert kiszámíthatatlan, sodró, néha megkomponált, néha van a történeteknek furcsa csattanója, néha pont a befejezetlenség rejti a mondanivalót. Néha csak hangulatfestés, az ismerős török melankólián átszűrve – ez benne a legjobb… Van ez a ’déli búbánat’, ami tetten érhető az olasz, a török, a spanyol és görög regényekben, filmekben, erre én sokkal jobban rezonálok, mint mondjuk a skandináv vagy germán kultúra termékeire. A mediterrán életérzés, életöröm ellentéte, árnyéka nekem sokkal borzongatóbb, mint az északi lelkizés – azt is szeretem, pont azért, mert idegen, egzotikus és inkább értem, mint érzem. Aki Pamukot olvas, az tudja, mi az a hüzüm. Nekem ez köszön vissza Baydur novelláiban.
Műfajilag nagy kavalkád az egész,
friss és sokszor meglepő; sajátos stílusa, hangulata összetartja a kis kötetet. Leginkább expresszionista; személyessége abban nyilvánul meg, hogy a lelkiállapotokat kivetíti a környezetre, így a világot néha estlegesen elrendezett, értelmetlen kompozícióként ábrázolja. Nem világos, hogy ebben a szürreális valóságban tükröződik-e a lélek, mi rendezzük el a körülöttünk lévő világot és abszurditása ebből ered-e. A tárgyakban szilárdulnak meg az érzések, vagy minden körülöttünk létező dolog abszurd és megfoghatatlan, kiszámíthatatlanul változó? Ennek szimbolikája oda-vissza ugyanaz: mindenben van valami elkerülhetetlen, valami értelmetlen és a dolgok valószínűtlenül éles ábrázolása kényszert, kiszolgáltatottságot sugall.
Nem úgy, mint Neslihan hanım, én nem színnek látom a feketét. Hogyan is mondják: életforma, egy esztétikai káromkodásmód. Nem, az sem. A fekete jó. Segít nyitva tartani a szemem. Nézek és látok. Nem is tudom, mintha az udvariatlanság színe volna. Nehéz, erős. Gyere el egyszer hozzánk, várlak. Tulajdonképpen egyedül élek.
Az egyes szám első személyű narráció néha egy jelenlévőhöz szól – hallgatót keres, néha egy mellé sodródó idegent, néha nem tudni, kihez is szól: valójában inkább apropó arra, hogy meséljen. Tulajdonképpen mindegy is, a meghatározó érzés a magány, az elérhetetlenség, a kapcsolatok esetlegessége. Az emlékek és a jelen gondolatai a tudatfolyamban kavarognak a pillanatnyi benyomásokkal keveredve. A bizarr képzettársítások, a pengeéles humor és a hideg intelligencia ellensúlya a személyesség és – igen – érzelmes is, abban az értelemben, amennyiben Hemingway az. (Itt jön a melankólia a képbe.) Azért nehéz olvasni ezeket a szövegeket, mivel ez a tárgyiasítás, ez a precíz ábrázolásmód mintha pont az emberi érzések kibírhatatlan intenzitását húzná alá. És néha tömör, elkerülhetetlenül Pilinszkyre asszociáltam, többször is.
Az én mint narrátor, a történések, érzékletek szürreális volta, a tudatszilánkok, reflexiók mint összetört tükör darabkái, az idő képlékenysége és abszurditása mind nagyon súlyosan telepszenek az olvasóra. Mégis, ellentételezésként nem hiányzik belőle a humor sem. Néhol ironikus, kicsit csúfondáros is tud lenni, osztogatja a fricskákat – néha önirónia, néha bírálat formájában. Nagyvonalú az ítéleteket illetően, mint aki bármit kimondhat. Ez a keresetlen nyíltság nagyon őszintévé, hitelessé teszi.
Egy órakiállításnak valamiképpen kapcsolódnia kell az időhöz. Akár a falon van az óra, akár nem, végül is az idő közlésére szolgál, nem igaz? Ez az afrikai luxusszállóban megrendezett órakiállítás azonban nem közölt semmiféle időt. Minden óra, akár csak egy-egy ikon, akár egy évszázadokkal korábban készített időzített bomba, tiktakolva, az előttük elhaladó végtelenül ostoba arcokba nézve, robbanása percére várt, és az ostoba tömeg nézése közben egy befejezetlen mondatban lelte örömét: az időtlenség faliórájának lenni.
A kötetet Tasnádi Edit ültette át magyarra, a fordítás színvonalas és élvezetes. Ajánlom azoknak, akik szeretik a szokatlan asszociációkat és az intellektuális humort.
