Aki Nobel-díjat kap, nem is gondolja, hogy egy hétig tartó stockholmi programsorozaton kell részt vennie. A mekegő-makogó, „legyeket űző” hadonászó kézmozdulatairól híres Patrick Modiano kellemes csalódást okozott a közvéleménynek. Spontán és természetes viselkedésével, eleganciájával csodálatba ejtette vendéglátóit. Sőt, amit senki nem gondolt volna: első helyre került a legnépszerűbb Nobel-díjas írók toplistáján.
December tizedikén,
a Nobel-díjátadó ünnepséget a stockholmi zenei színházban tartották meg. Ha nem lepődtünk meg azonnal, hogy a világ legnagyobb presztizsű kitüntetését egy zenedében adják át, akkor talán idővel megakad a szemünk a terem tengerkék padlószőnyegébe szőtt, körformába zárt, aranyszínű N-betűn. Úgy emlékeznek meg Alfred Nobelről, ráadásul a halála napján, hogy lábbal tipornak a nevén, igaz finoman. A királyi pár és a díjazottak székei kétoldalt fogják közre ezt a körbe zárt N-betűt. A király az érmet rejtő dobozt és a diplomát mindig ugyanazzal a kézfogással adja át, miközben a kör peremére áll, a Nobel-díjas pedig a vele szembeni peremre, s miközben e rituálé zajlik, óhatatlanul a betűre lépnek. A király rutinjával nem vetekedhet az egyszeri Nobel-díjas, pedig látszik, hogy minden mozdulatot igyekezett pontosan megtanulni. A királyi pár merev testtartása, hamuszürke bőre, kifejezéstelen arca láttán óhatatlanul e tradíció kiüresedésére, hamaros megszűnésére gondolunk, holott minden újabb kézfogás előtt, mint valami ébresztő, felzendültek a harsonák. Az aktus monotóniáját a szervezők valószínűleg azzal kívánták megtörni, hogy két díjátadás között Mozart, Grieg, Bernstein alkotásaiból játszottak részleteket.
Amikor Modianóra került a sor, és felemelkedett székéről,
eszünkbe jutott, hogy az egyik újságíró félénk óriásnak („géant timide”) nevezte magas termete miatt. Közismerten frusztrált és szorongó személyiségéből egyszer csak az ebben a helyzetben és környezetben renitensnek tűnő, szavakkal nehezen megnevezhető emberiesség és elegancia tört elő. A király előtti meghajlás nem egyszerűen tiszteletadás. E mozdulat, – ha van ilyen – mindenekelőtt emberi méltóságot és tartást fejez ki. A tiszteletadást Modiano meg is toldotta egy ráadással. Mintha megérezte volna a királyné végtelen magányát, kiégettségét, mert a többiek közül egyedül ő, – az egyetlen művész – volt az, aki felé fordult és őelőtte is meghajolt. Ez a finom gesztus rezzenésnyi ideig tarthatott, mert még vissza sem ült székére, – Modiano hazájának szóló udvariasságként – máris bömbölni kezdtek a fúvósok. Georges Bizet Az arles-i lány című művéből a Farandole-t, a vérbő provanszi táncot, népi zenét adták elő, amely tovább árnyalta, vagy, a királyné változatlanul érzéstelen arcát látva, ez az életöröm-zene inkább ellenpontozta a modianói mozdulatot.
A Nobel-érem egyik oldalát ismerjük,
mert mindig az alapító arcképét mutatják a nyilvánosságnak, pedig a másik oldalon alul találjuk a díjazott nevét és a „működési területére” utaló domborművet. Ez a több mint száz éves múltú relief egy babérfa alatt ülő ifjút ábrázol, aki elbűvölten hallgatja, szívja magába a múzsa dalát. Az ókori jelenet köré az Aeneisből szabadon átköltött idézetet véstek az éremre: „a találékony művészetek megnemesítik az életet”.
A rákövetkező napon,
a stockholmi városházán rendezett ünnepi vacsorán Modianót a király nővére mellé ültették, „ő az egyetlen, aki olvas a királyi családban”. A hosszú asztalt a város számos hídját, de talán minden kapcsolódást reprezentáló virág-ívek díszítették… az emlékezés virágai is egyben a san remoiaktól, ahol Alfred Nobel elhunyt.
A Nobel-díj ünnepség utolsó, de nem kötelező programjai között szerepelt a díjazottaknak szóló, szűk körű vacsorameghívás a svéd királyi palotába. Modiano oda nem ment el, inkább másnap reggel a külvárosi Rinkeby negyedbe látogatott a családjával, ahol órákat töltött egy soknemzetiségű iskolában, nehezen kezelhető gyerekek között.
