Akik a nyolcvanas években születtek, valószínűleg kivétel nélkül mély fájdalmat éreznek a kilencvenes évek popslágerei miatt. A Backstreet Boys, Császár Előd vagy Kozsó dalain egy generáció nőtt fel, az eredmény sajnos látható. De elsősorban nem az fáj nekünk, hogy mostanában nem születnek olyan dalok, mint az Álomhajó vagy a Szomorú szamuráj, sokkal inkább az, hogy ezek a számok egyáltalán megszülethettek valamikor. Hogy létezhetett valamikor a Happy Gang, a Hip-Hop Boys vagy a Shy Guys.
Ugyanakkor egyikünk sem tudta volna elképzelni az életét nélkülük, és ezen a ponton lép be a történetbe a nosztalgia. De nem az a passzív fajta, hogy örülünk, ha valahol meghalljuk ezeket az örökzöld nótákat.
Nem!
Urbán Bálint és Makai Máté a Fiatal Írók Szövetségének idei nyári, visegrádi táborában egyszer már megmutatták, hogy ezek a dalok igenis élnek: tovább formálhatjuk őket, és ők is tovább formálhatnak minket.
Ahogy anno egy kolléga megjegyezte, Bálint énekhangja nem következik logikusan a beszédhangjából, és ez az egészen különleges hang teszi felejthetetlenné a produkciót a FISZ karácsonyi buliján, a budapesti Gólyában is. A tébolyba hajló üvöltés mellett néha a szomorú gitárok is belemarnak az ember lelkébe, és hogy a formáció sikere elrendeltetett, azt a taglétszám növekedése is jelzi: Mucha Attila rajongóból vált a zenekar dobosává, sőt rövid időre Kalapos Éva Veronika is beszállt énekelni és vokálozni.
A többit meséljék el az amatőr felvételek, a tökéletesnek nem mondható kép- és hangminőségű videók, amelyek azonban kultúrtörténeti fontosságúak!
