Azt mondja Krusovszky Dénes, hogy sokakat érdekel nálunk a világirodalom, azon belül is a költészet, sokan olvasnak és viszonylag sokan fordítanak is, de leszámítva néhány verseskötetet és antológiát, illetve a folyóiratokban megjelenő kóbor verseket, valahogy nem látszik a jelenlétük. Elvesznek, eltűnnek, nehéz őket megtalálni, és nincs fórumuk. Ezért találta ki Gerevich Andrással, Nemes Z. Márióval és Szabó Marcellel a Versum című online folyóiratot, amely a világlíra magyar fordításainak új gyűjtőoldala, a verseken túl életrajzokkal, kritikákkal, interjúkkal mélyítve a nemzetközi helyzetről mutatott képet.
A Fugában tartott, mintegy kétórás, beszélgetős-felolvasós honlapbemutatón szó esik a fordítás nehézségeiről és örömeiről, illetve arról is, hogy miért és mennyire vagyunk lemaradva a világtól ezen a téren (is). Különösen a kortársak fordítása terén vannak komoly hiányosságaink, és közülük is a fiatal kortársak hiányoznak. Szabó Marcell viszont még sötétebbre festi az amúgy sem élénk képet: hiába akarjuk most fiatal angol vagy francia költők verseit lefordítani, mert ha ötven év francia lírájának magyarítása hiányzik, az újakat sem fogjuk érteni.
Pedig a nyugatosok forradalma sem következett volna be a francia szimbolizmusból merített inspiráció nélkül, noha ez az irányzat is csak késve ért el hozzánk. Radnóti költészetében is fordulatot hozott Apollinaire és Horatius verseinek megismerése, de felmerül Somlyó György és Tandori neve, akiknek lírájára szintén hatott műfordítói tapasztalatuk – hiába vagyunk hajlamosak tehát azt gondolni, hogy a magyar líra független a nemzetközitől. Krusovszky szerint nálunk John Ashbury gyakorlatilag nem létezik, és Ted Hughes is nagyjából csak Pilinszkyt fordítójaként ismert – Gerevich András elmondja, hogy utóbbi költőtől hiába fordított, a kiadók nem kapkodtak azért, hogy a kötetet megjelentessék.
A Berlinben és Stuttgartban is több időt eltöltő Nemes Z. Márió viszonylag friss élményeiről számol be: a németek remekül megszervezik a költészeti fesztiválokat, persze pénzük is van rá – mindez a magyarokról nem mondható el. Gerevich egy olaszországi felolvasást említ, ahol kétszáz ember előtt léphetett fel. Magyar szemmel ez is furcsa, mi már annak is örülünk, ha húsz ember megjelenik egy hasonló rendezvényen. És míg tőlünk nyugatabbra szinte minden jelentősebb városnak van saját fesztiválja, nálunk ez szintén nem jellemző.
A hazai líra így esik ki az európai költészet körforgásáról, mert ha meg is hívnak egy-egy magyar költőt Szlovéniába vagy Csehországba, idehaza kevesebb hasonló rendezvény van, amire szlovén vagy cseh költőket lehetne visszahívni. Arról nem is beszélve, hogy ha mondjuk egy svéd költőt meghívnak egy indonéziai fesztiválra, az állam fizeti neki a repülőjegyet, Gerevichnek viszont pont azért kellett lemondania egy ilyen rendezvényt, mert nem tudta előteremteni az útiköltséget…
Szerinte magyar költő hiába fordul saját országa minisztériumhoz, fél év is eltelik, mire egyáltalán válaszolnak neki. Segítséget esetleg a dúsgazdag Magyar Művészeti Akadémia nyújthat, ahhoz viszont tagnak kell lenni… Az, hogy a lírának egészen jelentéktelen a piaca a prózához képest, természetesen nem magyar jelenség, az viszont komoly különbség, hogy máshol a felolvasásoknak nagyobb a presztízse, mint maguknak a publikációknak.
A honlapbemutató egyetlen jelenlévő meghívott vendége, Vörös István (a többieken sajnos betegséghullám söpört végig) munkahelye, a Pázmány Egyetem cseh tanszékének megszűnéséről beszél, ami szintén nem túl szívderítő. A csehekkel is csehül állunk tehát, a cseh irodalmat tekintve is komolyak a hiányosságaink, bár a drámát valamennyire feloldják Vörös sztorijai. Ami a másik oldalt illeti, Gerevich megemlíti, hogy míg a cseh Vladimír Holan, a lengyel Adam Zagajewski vagy a szlovén Tomaž Šalamun mind-mind felépítették saját márkanevüket, ez ugyancsak kevés magyar kollégájukról állítható.
Az est igazi kérdése azonban elsősorban az, hogy le lehet-e fordítani a lefordíthatatlant, vagyis szabad-e kihagyni az eredeti versből, fel lehet-e javítani a kevésbé jó szöveget, és lehet-e bármit kezdeni a nehezen érthető sorokkal. Szerencsére látunk pozitív példát is arra, ahogy a külföldi országok lírája hat a magyarra, és a magyar vissza a magyar a külföldire: Vörös felolvassa Miroslav Holub Üveg című versét, amelynek hatására megírta az Üvegházat. Ezt viszont Holub „visszalopta”, és Beton címmel írt hasonló verset.
A Versum szerkesztői, Krusovszky, valamit Gerevich, Nemes és Szabó is hoztak egy-egy verset, méghozzá az amerikai Komunyakaától, az ír Seamus Heaneytől, az osztrák Friederike Mayröckertől és a francia Francis Ponge-tól. Az ő példájukon keresztül gondolkodhatunk el rajta, hogy a funky hat kifejezést lehet-e pörge kalapnak fordítani, hogy az angol szövegben szereplő spanyol jövevényszavaknak található-e magyar megfelelőjük, hogy az érhetetlen költői képeket szabad-e érthetővé tenni, és hogy a prózai, már-már tudományos hangvételű szöveget egyáltalán versnek lehet-e tekinteni.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
