Pont akkor jöttek ezzel kapcsolatos újságcikkek és egy WHO jelentés, mely igazából elindította az egészet. Tetszett az, hogy ez nehéz projekt és hogy félek tőle. Nem konkrétan az alkoholizmusra szerettem volna felfűzni, mert azt túl egyszerűnek találtam és nem akartam olyan álszent dolgot állítani, hogy aki iszik az alkoholista. Pont akkor zajlott a könnyű drogok legalizációjáról egy diskurzus és érdesnek találtam, hogy ezzel párhuzamosan van egy olyan tudtamódosító szernek nevezett dolog, mely teljesen törvényes és mindenki számára legálisan megvásárolható. Hipokrita dolog lenne azt mondani, hogy csúnya dolog alkoholt fogyasztani, mert tök jó időnként meginni egy sört vagy egy pohár bort, de nyilván van egy elcsúszott mérték is, amiről lehet beszélgetni. Nem akartam elítélő hozzáállást megvalósítani, mert ennek van egy olyan része, ami teljesen rendben van, de sajnos előfordul, hogy az ember ugyanezeket a dolgokat fogyasztva teljesen leépíti magát és a környezetét. Az ilyen embereknek olyan pályára kerülhet az élete, ahonnan gyakorló heroinistának könnyebb visszatérnie, mert a pia brutális cucc, ráadásul nagyon könnyű hozzáférni. Fontos tudatosítani, hogy én nem egy elítélő álláspontot képviselek az alkohol kapcsán, hanem egy diskurzust akarok vele kezdeményezni, mert ha az emberek szembe néznek ezzel, annál inkább találnak rá megoldást. Ha csak páran is vannak, akik a képek hatására úgy döntenek, hogy szakembert keresnek, akkor már elértem a célom.
A sorozatban van utcán iddogáló alkoholista, biciklin dülöngélő részeg ember, de egy elvonón is fotóztál. Hogy építetted fel a sorozatot?
Átgondoltam milyen építőkockák kellenek hozzá, végiggondoltam kik isznak és milyen élethelyzetekben teszik ezt, majd szisztematikusan próbáltam ilyen szituációkba keveredni. Eléggé nehezített játéktér volt, mivel a magyar jogszabályok nagyon komolyan védik a személyiségi jogokat és egyéb jogi intézkedésekkel korlátozzák a fényképek elkészítését. Mindenhova engedélyt kellet kérni: az elvonón, de az emberektől is, akiket az utcán fotóztam.
Elégedett vagy az eredménnyel vagy most visszanézve, változtatnál valamit?
Nem vagyok teljesen elégedett, de ahhoz hogy ez igazán jó legyen, évek kellenek és véletlen szituációkba kell belefutni. Az egyik kedvenc képem például az, mikor egy csávó biciklizik a semmi közepén. Ez tipikusan olyan kép, amit nem lehet várni, mert ez vagy jön, vagy nem. Itt egy portrét akartam eredetileg, de az alany nem engedte és tovább gurult. Annyira szürreális volt, ahogy ott dülöngélve biciklizett, hogy muszáj volt lefényképeznem.
Az időhiány mellett volt pár építőkocka is, ami kimaradt, szerettem volna mentőautókban és detoxikálókban fotózni, de nem volt meg a kölcsönös bizalom. Ezeket majd igyekszem később bepótolni.
A mesterkurzus egy hétig tart, ahol olyan mesterekkel diskuráltatok, mint a dokumentarista fotózás veteránja, Yuri Kozyrev vagy Meaghan Looram, a New York Times vezető fotósa. Konkrétan mi történik ez alatt az egy hét alatt és mennyire szólnak bele magába a Joop Swartra készített projekt folyamataiba?
A mesterek kielemzik azokat a képeket, melyeket arra a kurzusra készítettünk, de lehet velük beszélgetni korábbi anyagokról, ötletekről, és arról, hogy mi tenne jót a szakmai fejlődéshez.
Bármi, amit kitalálsz jó, hagyják, és nem szólnak bele. Tanácsokat adhatnak, de nem kötelező őket betartani. Egy embernek, aki egy olyan oktatási rendszerhez szokott hozzá, ahol mindig mindenbe belebeszélnek, ráadásul a munkája során is mindig vannak főnökei, nagyon érdekes hirtelen elvárások nélkül alkotni. Szinte egy lebegés az egész.
Olyan javaslatot nem kaptál, hogy lépjél ki a komfortzónádból?
Yuri Kozyrev tanácsolta, hogy sokkal többet kellett volna részegnek lennem az anyag készítése során és nem lett volna rossz, ha egy hónapig alkoholistává válok. Lehet, hogy így jobban belemerülhettem volna a helyzetükbe és így még nagyobb tisztelettel közelítettem volna meg azt a szituációt, amit ők átélnek.
A kurzusra egy elég vegyes társaság verbuválódott össze: van, aki háborúkban fotózott, míg más a konceptuális fényképészet mestere. Szakmai szempontból biztosan igazi élmény lehetett más műfajban dolgozókkal beszélgetni.
Mindenki nagyon szimpatikus volt, de én két fotóssal dumálgattam sokat. Az egyik Ilona Szwarc volt, aki egy élénk gondolkodású és roppant jó szemű new york-i fotóriporter, aki elsősorban a művészeti fotózás világában mozog. Vele tök jókat lehetett dumálni, mert számomra mindig érdekes olyan emberekkel beszélgetni, akik nagyon sokat gondolkoznak fotózásról és tanulták a fényképezést, ellentétben velem. A másik pedig egy amerikai fotós, Bryan Schutmaat volt, aki zseniálisan jó fotókat készít és olyan izgalmas világa van, ami engem is érdekel. Nagyon inspiráló volt látni azt, hogy mások is tudnak hasonlóan gondolkozni.
A Joop Swartra beadott sorozatok közül melyik volt a kedvenced?
Szerintem a legjobban az járt, aki nem vágta túl nagy fába a fejszéjét és ennyi idő alatt a legtöbbet tudta kihozni a dologból. Számomra ez Bego Anton spanyol fotós volt, aki a világ legrondább kutyáját fotózta. Ezzel a sorozattal pontot tudott tenni a dolog végére és az anyag kerek egész volt. Másik kedvencem Sarker Protick munkája volt, aki a kissé bugyuta bangladesi filmvilágot fotózta.
A 12 fotós anyaga egy könyv formájában, Next#4 címmel jelent meg. Ezen kívül szakmailag mennyit profitáltál az egész mesterkurzusból? Kerestek már meg külföldről?
Nagyon sok kapcsolat született és voltak már külföldi lapokkal is beszélgetések, így ha a későbbiekben születnének anyagok, lenne kivel tárgyalni azok esetleges megjelenéséről.
Ha neked kéne döntened, melyik magyar fotóst jelölnéd a Jopp Swartra?
Nagyon sok jó fotós van, de szerintem Mohai Balázsnak lenne a legnagyobb esélye. Annak, aki ebben a szakmában sikeres szeretne lenni, nagy kaliberben kell gondolkoznia, érdekes projekteket kell bevállalnia és nagy energiával kell dolgoznia. Az itthoni fotósközeg erős, de nagyon sokan csak későn tudnak beérni, ami szerintem a fő oka annak, hogy a Joop Swart korhatárát is feljebb vitték.
Az összes eddigi munkád közül neked melyik anyag a szíved csücske?
Egyértelműen a Tanyavilág, mely egy saját projektem és egy része a National Geographicban is megjelent. Ez egy folytatódó dolog, melyet szeretnék még évekig csinálni. A mesterkurzus nagyban segített abban, hogy ezeket a távlati terveimet még jobban át tudjam gondolni.
