Pár évvel ezelőtt irodalmi díjak kapcsán csináltam egy kis viccet, ami arról szólt, hogy a Könyvhétre pólókat nyomtatok, amelyekre az lesz felírva elöl:
Minden díjat meg akarok kapni.
És ezzel a felirattal hátul:
Hogy átéljem a jelentéktelenségüket.
Jött is rá néhány rendelés, de gazdag nem lettem belőle.
Jutott eszembe mindez azért, mert azon háborog az irodalmi közélet, hogy Bodor Ádám és Buda Ferenc elől Turczi István nyerte el magyar irodalom kategóriában a Prima Primissima Díjat. Kérdezgetjük, van-e olyan könyve a díjazottnak, amire emlékszünk, volt-e olyan hatással a magyar irodalomra, mint Bodor, van-e annyi bölcsesség a szavaiban, mint Buda Feriében? Papp Sándor Zsigmond egy sor más kérdést is feltesz Az irodalom szégyene című cikkében a nol.hu-n. Nekem azért ezek a mondatok is fájnak. Mert egészséges közegben nem kimondhatóak, nem létezhet ilyen számonkérés. Ergo a magyar irodalom közege nem egészséges. Tele van sértődéssel, egzisztenciális féltékenységgel, a fiatalok be akarnak kerülni… Hová is? Azt akarjuk, hogy a művészetünk és a könyveink úgymond értékén legyenek kezelve? Azt akarjuk, hogy olvassanak minket? Miért is? Miért nem hiszünk az olvasóközönség válaszreakciójának, hogy másként és mást akarnak?
A magyar irodalom értékrendszere több sebből vérzik, mint egy vágóhídi bicskázás. Valaha én is elhittem, hogy amikor odateszi magát az ember, akkor működésbe hoz valamely „őszinte és objektív” minősítési folyamatot. De ez, lássuk be végre, nem így van. Minden kuratóriumnak maga felé hajlik a keze. Lehet, hogy az irodalmi közélet szerint Bodor nagyobb író, mint Turczi, de a kuratórium számára ez érdektelen volt. Nem ezt díjazta. Tény, hogy Turczi valamit nagyon jól csinált, mondta a feleségem. Tudta, hogy mit díjaznak, és abban ő volt a legjobb. Írom ezt úgy, hogy holnap is Turczi szemébe tudjak nézni, és azokéba is, akik erről másként gondolkodnak.
Erre majd azt fogja valaki mondani, hogy de azért mégis csak botrányos. Nem, nem botrányos. Ez az ország ilyen, itt így mennek a dolgok. Nem genetikailag örököljük ezt a mentalitást, ahogy ezt frissen szült genetikusok állítják, hanem apáról fiúra száll ez a mentalitás, generációról generációra be van mutatva az a példa, hogyan kell kontraszelektív módon döntéseket hozni. És mindez végül egy nagy szummában, egyfajta országérzetben összegződik. Ebben a közegben az lett volna botrány, ha nem Turczi kapja a díjat, mondván, nehogy már-még ezt a díjat is a Bodor vigye el. (Tkp. ugyanerről beszélt Czeizel Endre is okos mondataival.)
Tessék nekem elhinni, érdemes kettőt hátralépni, onnan egészen másként látsszék az a gólvonal, ahová kapura gurítunk. Ezen a pályán én már nem akarok labdába rúgni, ezért számomra az ezen a pályán elszenvedett vereségnek/győzelemnek nincs pontértéke. Csak mosolygok rajta, miközben azért nem vagyok tőle túl vidám.
