Roby Lakatos hegedűvirtuóz együttesének előadása a jazz és cigányzene ötvözete. A másodhegedűs, Bóni László Storioni-hegedűn játszik, ami csak kicsit olcsóbb, mint a Stradivari, de esetünkben nem ez a fontos, hanem, hogy a díszvendég, a katalán Jaume Cabré nagyregényében, az Én vétkemben szintén kulcsszerepet kap egy Storioni. Meg egy macska. Cabré, mikor a regényt írta, hirtelen azt hitte, nincs is macskája. Illetve van, de nem az övé, a macska birtokolja őt, nagy kegyesen megengedi, hogy ott lakjon és írjon. Ama bizonyos hegedű, mint szimbólum megmutatja ezt a fordított helyzetet: a hangszer hosszú és eseménydús életébe szőtte bele szereplőit. Aztán Jampec, a cica feldobta talpát, az író pedig nyolc év után befejezte a regényt. Az est házigazdája, Alföldi Róbert jót derül a szarkasztikusan előadott történeten, hozzátéve, hogy a macskája ráfekszik a klaviatúrára, ha úgy dönt, elég. A spanyolnál is ez volt, de ő olyankor nem fejezte be az írást, egyszerűen ledobta a billentyűzetről. Nehogy már a nyúl vigye!
Kőrösi Zoltán és Papp Sándor Zsigmond,
két jó barát a színpadon. Előbbinek Szívlekvár című könyvét Alföldi – véletlen vagy akarattal – leszilvalekvározza, megjátszott sértődést indukálva, hogy aztán vicces odamondogatással, egy korábbi sérelmet is felhánytorgatva, kibéküljenek – most már jó barátok. A magyarok generációkra visszamenőleg nem tudnak mesélni, rendesen beszélgetni, az elhallgatott élettörténetek rossz hatással vannak a szívre – az egész összeaszalódik, lekvárrá válik. Zsigmond elnézést kér, nála még az elhallgatott történeteknél is rosszabb a helyzet, ugyanis dadog. És elmondja, mennyire zavarja, mikor a színészek rosszul dadognak. Azért ír, mert dadogva beszél – mindenkinek jobb így. Második kiadást megélt könyvének, a Semmi kis életeknek a címét simán, egy szuszra kimondja. Lackfi János hasonlóan szorongásait írta meg a Három a magyar igazságban, bár nem dadog, viszont tériszonya van. Itt, a színpadi deszkákon nem annyira, ám keresi a kihívást, minden magas vasrácsra emlékszik, ahol járt. Könyvét a magyar valóság inspirálta, például a Nyugatinál Pavarottiként éneklő kínai tenor. Ezt Alföldi kijavítja, ő is ismeri a csodapasit, kétségtelenül benne van az X faktor, de nem a Nyugatinál, hanem a Keletinél áriázik. Lackfi szerint ugyanaz vagy más, mivel kínai, biztos itt is sorozatot gyártottak.
Hankiss Elemér
szintén a szorongásról beszél, véleménye szerint a csillagok jól oldják a feszültséget: minél többet tudunk az univerzumról, annál sötétebbnek látjuk. Közben titkokat keresünk, ami jó, ráadásul rájövünk, milyen kicsik vagyunk, a problémáinkkal (világ)egyetemben. Ő inkább a régi dolgoktól fél, mondjuk a régi, cefre, savanyú bortól. A színészetről is kifejti véleményét: a lényeg, hogy mindig benne legyen a játékban, miért vagyunk itt. Ahogy a skót filmszínész, Sean Connery is nyilatkozta egy interjúban: az élet fantasztikus dráma, de a harmadik felvonás elég pocsék. Hankiss bemutatott kötete az újra kiadott és kipofozott Az emberi kaland.
Péterfy-Novák Éva
ellenben el meri mesélni titkait, nem hallgat el semmit, tud beszélgetni és nem dadog. Csak sír. Az Egyasszonyban első lánya születésének tragédiáját dolgozta fel, mint mondja, a saját terápiáján túl az volt a célja, hogy másik lányának és más leendő kismamáknak útmutatót adjon, mire kell feltétlen figyelniük a szülésnél.
Náray Tamás
számomra az este meglepetésvendége: képes tíz perc alatt szellemesen bebizonyítani, hogy a divat intellektuális tevékenység. „Úgyhogy tessenek rendesen felöltözni!” Igaza van. Könyvében, Az utolsó reggel Párizsbanban visszaemlékezik pályája elején arra a kétségbeesésére, amikor nagypapája meglátta „művészetét”. Ő pironkodott, mennyibe fog ez kerülni, míg a nagypapa sajnálkozó arccal megnyugtatta, nem baj, fiam, tele a város rossz ízlésű emberrel. Beszél az „élet lemeze” B-oldaláról, ami már forog, de mindig ott vannak a jobb számok. Alföldinek eszébe jut, hogy amikor először vett egy CD-t, visszavitte, mert nem volt B-oldala.
Zárásként Ugron Zsolna
mutatja be regényét, A nádor asszonyait, melyből kiderül, neki intravénásan kell a dráma, lehetőleg női sorsba és kosztümbe oltva. Mint amilyen főhősnője, Báthory Anna élete – amiből azt a következtetést vontam le, hogy mindketten kedveljük a Downton Abbey amerikai romantikus, kosztümös sorozatot.
Mindegyik műből ízelítőt kapunk a Katona társulata három tagjától, Bezerédi Zoltántól, Elek Ferenctől és Rezes Judittól. Van azonban egy kakukktojás: Kukorelly Endre napokban megjelenő Mind, átjavított, újabb, régiek című verseskötetéből felolvasnak ugyan, színpadra lépés viszont nincs. Hiánypótlásként idézek tőle egy verset:
Megfordul velem
Megfordul velem a szivem,
megfordulok, indulok vissza.
Megállok, és megáll a szív,
kissé puhulok, azt hiszem.
Nyilván más meg keménykedik,
szépen kiegyenlítjük egymást,
azér’
van az, hogy mindig megtelik a sétatér.
Nyár vége van, nincs szúnyog, egy csomó,
például, paradicsomot nem metaforikusan értve
állítok a kertben elő,
ez-az sárgállik, futkos egy rigó, meleg
van, a szomszéd locsol, kaptam egy küldeményt,
hogy holnap így legyen meg úgy. Úgyhogy még nem elég.
