Elérték a szélső házakat, viszont a falu szélén hiába keresték, nem volt semmiféle névtábla, ami eligazíthatta volna őket, merre járnak.
Micsoda falu az, aminek még neve sincsen.
Begördültek a templom elé, ahol az út kissé kiöblösödött, s a templommal szemközti oldalon nyitva állt a bolt és a kocsma ajtaja is. A bolt előtt kendős, szoknyás asszonyok álltak, a kocsma bejáratánál gumicsizmás, kalapos férfiak beszélgettek.
Illetve nyilván beszélgethettek, de csak addig, hogy a teherautó megállt mellettük.
Dobré rano, hajolt ki a Csepel ablakán harmadik Magyar Sándor.
Az asszonyok ránéztek, de nem válaszoltak, a férfiak felől hallatszott csupán valami mormogás.
Dobré rano, ismételte meg hangosabban, tagoltan harmadik Magyar Sándor.
A férfiak közül egy-kettő megbökte a kalapját, de újfent nem válaszoltak.
Ezek nem értik, amit mondok, szólt vissza a sofőrnek harmadik Magyar Sándor.
Dehogy nem értjük, szólalt meg a teherautóhoz legközelebb álló férfi. Csak várjuk, hogy mondjon is valamit.
Maga beszél magyarul?
Hát hogyan beszéljek, ha magyar vagyok?
Harmadik Magyar Sándor döbbenten nézett az egykedvű férfiakra, majd kicsapta a teherautó ajtaját és lemászott a fülkéből.
Jó reggelt kívánok!
Jó reggelt.
Emberek, jöttünk, hogy megvédjük az országukat.
Megvédjék? És mitől?
Az ellenforradalmi bandáktól, mondta harmadik Magyar Sándor és megigazította a zubbonyát.
Erre megint hallgatás volt a válasz.
Megköszörülte a torkát, nehezen bukott ki belőle a következő kérdés.
Hm. Nem láttak itt. Nem láttak egy harckocsikból és teherautókból álló menetoszlopot?
A férfiak előbb egymásra néztek, aztán vissza a magyar egyenruhás katonára, s végül ugyanaz, aki az előbb válaszol, annyit mondott: nem láttunk.
Komolyan, mosoly nélkül néztek vissza a magyar tisztre.
Itt nem jártak, az biztos.
Pedig erre kell lenniük valahol, mondta harmadik Magyar Sándor.
Hát, ha kell, akkor biztos is, hogy erre vannak. De nem itt.
Harmadik Magyar Sándor, az otthoni, bizalmas eligazításnak megfelelően, úgy döntött, hogy közelebbi, személyes kapcsolatot épít ki a helyi lakossággal.
A kellő egyensúlyba billentette a fején a sapkáját, a mutatóujját előírásszerűen a sapkarózsához illesztve, majd, hogy bizalmat ébresszen, kinyújtott kézzel indult el a krákogó, s megint csak szó nélkül álldogáló férfiak felé.
Talán ez volt a baj, ez az előre nyújtott kéz.
Vagy a sok órás zötykölődés, a kényelmetlen ülésen elgémberedett izmok.
Az izgalom.
Az izgalom bizonyosan.
Vagy a jót akarás, aminek, mint tudható, sok alkalommal nem jótett a fizetsége.
Ugyanis alig tett meg egy lépést az útszélen harmadik Magyar Sándor, alig indult volna a védelemre szoruló nép felé, azonnal megcsúszott, és arccal előre egy sáros pocsolyába esett.
De micsoda falu az, ahol augusztus végén az út mentén pocsolya lehet?
Amikor még a búzamező is poros volt, látták jól a vizelés közben, és a teherautó nyomán is lassan ülepedett le a felhő.
S alig emelte fel a fejét harmadik Magyar Sándor, azonnal felismerte, nem is pocsolyába zuhant.
Ráragadt az arcára a még friss, meleg tehénszar, s ráragadt a kezére, a nyakára is. És ahogy körbe nézett, látta, nagy, barna lepények tarkítják az út szélét, végig a falu hosszában.
A férfiak meg, akik addig legfeljebb csak magukban dörmögtek, most egyszeriben röhögni kezdtek.
Röhögni, hangosan és szemérmetlenül.
Ne szomorkodjon a tiszt úr, a mi csizmánkon ugyanaz szárad, mint a maga arcán, mondta az, amelyik az előbb visszaköszönt.
Harmadik Magyar Sándor mély levegőt vett, hogy válaszolhasson.
Még hogy tiszt úr!
Hogy éppen ő.
Aki éppen értük van itt.
A mély levegővel mélyen, a torkáig, s annál is lejjebb, a gyomráig szippantotta fel a ráragadt tehénszar szagát.
Vagy ha csak a szagát, ki tudja.
Erre megy a csorda minden reggel, mondta neki a röhögést megszakítva, s jóindulatúan közelebb lépve a csoportból egy másik férfi. A menet közben rájuk jön. Olyan a tehén, ha mennie kell, akkor szarik.
Addigra már a platón ülő magyar katonák is felcsapták a teherautó ponyváját, bámulták a kocsmaajtóban röhögő parasztembereket és az út szélén heverő, összekent arcú tisztjüket. Ők nem röhögtek hangosan, de harmadik Magyar Sándor jól hallotta a pusmogásukat.
Lassan, óvatosan állt fel.
Összekente a kezében szorongatott térképet, összekente az egyenruháját, összekente az arcát és a kezét is.
De ami még nagyobb baj volt, egyre erősebben érezte a torkában a fulladást, amit az a beszippantott tehénszar okozott.
Előre kellett görnyednie, hogy kiöklendezhesse, kiköphesse, de mindhiába.
Nem múlt el a fulladása még akkor se, amikor a szakaszvezető az intésére indulást vezényelt, nem múlt el, pedig a falu után nem sokkal megtalálták a felszabadító magyar hadosztályt.
Vagyis akármit beszéltek azok a kocsma előtt lebzselő gumicsizmások, igenis, a falun keresztül kellett áthaladnia a hadoszlopnak.
Még hogy nem látták, nem is hallottak róla!
És ezeket kellene megmenteni?
Nem múlt el a fulladás, hiába vizsgálta a katonai orvos az ideiglenesen elfoglalt városi rendelőben.
Nem múlt el, hiába küldték haza egy vörös keresztes betegszállítóval, idő előtt, alig egy héttel a bevonulás megkezdése után.
Olyan volt, mint egy gombóc, amit nem lehet már se kiköpni, se lenyelni, megemészteni sem.
Harmadik Magyar Sándor nem mondta el ugyanis se a századparancsnokának, se az őt vizsgáló orvosoknak, hogy nem csupán a tehénszar és a sár akadt a torkán, s nem is az a felvert, felvidéki por ült a nyelvére.
Hanem abban a pillanatban, azon a korai augusztusi reggelen, ahogy állt ott, tehénszarosan a kocsma előtt, és elkeseredetten ránézett a kezében szorongatott térképre, egyszeriben úgy látta meg Magyarországot, mint addig még sohasem.
Az ő Magyarországát.
Látta, hogy a Kárpátok barna lánca miként szorítja össze azt a kicsi zöld mezőt.
Látta, hogy az Európának nevezett nagy földrész közepén, milyen apró és milyen magára hagyott az a drága foltocska.
Hogy milyen messzire vannak tőle a tengereket és vizeket jelző szép, kék színek.
Mint a falak, úgy magasodnak körülötte a barna hegyek.
Látta, s mindjárt a torkában is érezte, hogy nincsen igazság, csak igazságok sokasága van.
Kusza vonalak, egymást keresztező poros utak, sárfoltok és pocsolyák, de úgy, hogy mindegyiknek meglehet a maga igazsága is, akár a többivel szemben, akár azok nélkül is.
Az a rohadt trágyaszag.
Hogy milyen nehéz volna áthágni a sok hegyen, eljutni a partokig.
Mint egy bezárt, apró konyhaablak, ami elé ráadásul bódékat és fáskamrákat építettek, hogy ne járhassa át a friss levegő.
Vagy nincsenek is ablakok, nincsen is szabad levegő, összeszorul a szív és hiába küzd a tüdő.
S minél többet nézte azt a térképet, annál nagyobb bizonyossággal érezte, hogy sorvad, szenved a tüdeje, mert nem képes nagy levegőt venni.
Megmenteni? Ezeket?
