Kőrösi Zoltán: Szívlekvár – Libri kiadó, 2014 – 432 oldal, keménytábla védőborítóval – ISBN 9789633105115
Harmadik Magyar Sándor, azaz a Papa egy CsepelD450-es, a Magyar Néphadsereg állományába tartozó teherautó vezetőfülkéjében ült ezerkilencszázhatvannyolc augusztus huszonegyedikén, így lépte át a menetoszlop utolsó járművén az északi határt Balassagyarmatnál, miközben zseblámpájával izgatottan méregette az ölében kiterített térképet.
Az izgalomra meg is volt minden oka.
Szemernyi kétsége nem volt, hogy a segítségnyújtásra akkor is szükség lehet, ha éppen a még öntudatra nem kellően ébredt tömegek nem is tudják kifejezni az arra irányuló kérésüket, s jó tanár módjára értette, hogy a segítségnek éppen az a dolga, hogy megelőzze a súlyosabb vészeket. Főként az olyan esetben, mint ez, amikor pedig nem is csupán a testvéri csehszlovák nép védelméről volt szó, hanem, mint mindenki más, jól tájékozott állampolgár, harmadik Magyar Sándor bizonyosra vehette, hogy maga az aljasul megtámadott, szocialista világrend kérte a gyors és önzetlen baráti beavatkozást.
Mármint a szocialista világrend a szocialista világrendtől.
Egy világrend forog a kockán.
Illetve forgott volna, ha nincsen a gyors segítség.
Harmadik Magyar Sándor tudta, hogy a határ menti dombokkal némi nehézségek árán megküzdő Csepel teherautók a lehető legnemesebb cél érdekében dübörögnek a hegyek felé. És hát mi teheti eltökéltebbé az embert, mint a meggyőződés, hogy nemes cél érdekében cselekszik?
Másfelől az egy hete történt, hirtelen érkezett behívás, az egymásnak ellentmondó hírek, a riadó, és aztán a még gyorsabban megtörtént vezénylés láthatóan a még nála tapasztaltabb, s hivatásos katonákat is összezavarta. Nem is beszélve a sápadtan üldögélő, és a gépfegyverüket szorongató fiatal sorkatonákról, akik a háta mögött ültek a Csepel ponyvája alatt. Egy hete álltak már riadókészültségben, mindenféléket suttogtak, és teljességgel tájékozatlanok voltak afelől, hogy hová is viszik őket.
A cselákokra, bazdmeg.
Gyakorlat csak, nem kell aggódni, gyakorlat.
Tudod, mi a gyakorlat? Otthon, a vécén, az.
Nyilván a nagy izgalom, s az északi határhoz vezető, sajnálatosan elhanyagolt utak okozták, hogy már kevéssel az éjszakai indulás után harmadik Magyar Sándoron legyűrhetetlen vizelési inger vett erőt.
Igyekezett ugyan uralkodni magán, hiszen a történelmi időkben erősen megalázó, ha egy kocsiparancsnok még a saját hólyagjának se tud parancsolni, ezért aztán hol az előttük a porfelhőben el-eltűnő teherautó hátsó lámpájára, hol pedig az előző este kapott, s immár a térdén szorongatott térképre szegezte a tekintetét.
Átrobogtak a határon Balassagyarmat fölött.
Úgy indulunk, mint zúgó vihar és úgy áradunk, mint a dal.
Harmadik Magyar Sándor a kezében tartott ceruzával jelölte be a falvakat, amerre megállás nélkül átrohantak. Ám vagy a figyelme lankadt el valamelyik fontos pillanatban, vagy a térképpel történhetett hiba, ugyanis hiába engedelmeskedtek a forgalomirányítók jelzéseinek, hiába tartották a sort, az egyik falu elhagyása után egy olyan szlovák nyelvű névtáblához értek, aminek, a harmadik Magyar Sándornál kiterített térkép szerint, egyértelműen egy jóval odébb, a velük csaknem párhuzamosan futó úton kellett volna elterülnie.
De hát hogyan?
A táj már mégsem alakíthatta át magát, annak ott kellett lennie, ahol addig is volt!
A történelem sem írhatja magát, nem hogy egy térkép.
Csakis a térképpel lehetett a baj.
Ez volt az a pillanat, amikor harmadik Magyar Sándor, kétségektől gyötörten végül úgy döntött, hogy legalább a testével folytatott küzdelmét nem erőlteti tovább.
Megálljt vezényelt a Budaörsről besorozott, bajuszos, félsváb sofőrnek, s kipattant az út melletti árokba, hogy ott könnyítsen magán.
Langyos, szép, augusztusi éjszaka volt, csillagokkal teleszórva ragyogott a feje fölött az ég.
Sorra kászálódtak le a platóról a katonák is, hogy ők is megszabaduljanak a terhüktől, legalábbis attól, amit a test távozni enged.
Búzamező lengedezett előttük, pontosabban harmadik Magyar Sándor annak nézte, vagy valami ahhoz hasonlatos gabonának, sárgán, éretten, közel az aratáshoz.
Halkan beszélgettek a magyar katonák, hallani lehetett közben a vizelések barátságos csobogását.
Amikor visszamászott a vezető fülkébe, Harmadik Magyar Sándor felkattintotta a zseblámpáját, hogy megértse végre a térképet, vagy legalábbis azt, hogy miként tévedhettek el. Az előttük járó teherautó lámpáját időközben elnyelte a sötétség, de mert úgyis csak egyfelé vezetett a keskeny út, azon nem volt miért aggódni, néhány perc, és beérik majd a többieket. Kiadta az indulási parancsot, és nógatta is a sofőrt, eredjenek a konvoj nyomába.
A helyzet akkor kezdett gyanússá válni, amikor már fél órája robogtak, felugrasztva az út szélén szárítkozó vadakat, őzeket és rókákat. Viszont a felszabadító csapatoknak és Csepel teherautóknak sehol nem lelték a nyomát.
Még közel ugyanannyi időnek kellett eltelnie, hogy harmadik Magyar Sándor megértse, sőt, be is vallja, hogy nem csak leszakadtak a többiekről, de valahol nyilvánvalóan utat tévesztettek.
Egyedül döcögött a Csepel D450 teherautó az ismeretlen utakon.
A katonák is elcsendesedtek, talán aludtak már.
Megvilágosodott az ég, előbb csak rózsaszínesen, majd már felhőtlenül és derengő kéken, mintha nem is augusztus, de nyár eleje lett volna.
És éppen akkor, hogy harmadik Magyar Sándoron úrrá lett volna a kétségbeesés, az egyik dombhajlat mögül egy templomtorony bukkant elő.
Egy ugyanolyan templomtorony, mint amilyenek odahaza, Magyarországon mutattak utat, legalábbis, ha valaki nem a Mester utca és az Angyal utca környékén, hanem például a Dunántúlon keresgette az irányt.
Harmadik Magyar Sándor megkönnyebbülten sóhajtott.
Egy térképről mégse lehet lemenni, akármilyen erős volna a Csepel.
