Az még Szegő Jánosról is csak kis túlzással mondható el, hogy a világ minden könyvbemutatóját ő moderálja, én pedig szintén nem tudtam/tudok mindenhol ott lenni, hogy tudósítsak. Ezért aztán nem is jelenthetem ki teljes biztonsággal, hogy a világon soha, sehol nem tartottak még olyan könyvbemutatót, ami után a könyv (vagy annak egy része) nem csak nyomtatva, hanem floppy-lemezen is hazavihető lett volna, de az biztos, hogy az ilyesmi egészen kivételesnek számít.
A Kalicka Bistro közönsége tehát örülhet, Balaskó Ákos első, A gépház üzen című verseskötetének bemutatója önmagában már a szokatlan megjelenési forma miatt is különleges. Elvégre ez a fajta adathordozó nemrég még újdonságnak számított, hogy aztán viharos gyorsasággal váljon elavult, szinte használhatatlan tárggyá, az idő múlásának emlékművévé.
Azt pedig mindenki döntse el, hogy furcsának számít-e, ha egy programozó matematikus elkezd neves folyóiratokban (Kalligram, Holmi, Mozgó Világ, Élet és Irodalom) verseket publikálni, megkap egy irodalmi díjat (a Petri György nevét viselőt), aztán megjelenik egy kötete az egyik legpatinásabb magyar kiadónál (a Magvetőnél).
Hogy valakit a reáltudományok mellett a művészet is érdekeljen, az egyáltalán nem példa nélküli. A kötetet szerkesztőként jegyző Szegőnek viszont Pilinszky bon mot-ja („költő vagyok és katolikus”) jut eszébe, ami egy másfajta összeférhetetlenséget cáfol. A másik beszélgetőpartner, a József Attila Kör elnöke, Gaborják Ádám pedig a jövő emberének nevezi Balaskót, mivel több, egymástól távoli területen is otthonosan mozog, szemben az átlag informatikussal vagy az átlag bölcsésszel.
Miután megtudjuk, hogy Balaskó Ákos semmilyen belátható távolságú rokonságban nem áll a néhány éve elhunyt költővel, Balaskó Jenővel, pályafutásának részleteibe is beleláthatunk az első publikációktól napjainkig. A tavalyi Petri-díjról elmondja például, hogy a siker nem lepte meg, az egy évvel korábbi jelölés annál inkább. Az irodalom tehát nem csak a bölcsészeké, még ha Ákost zavarta is egy ideig, hogy olvasottságban lemaradt az irodalmat egyetemi szinten tanulóktól.
Ebből viszont úgy tűnik, inkább előnyt kovácsolt, egy könyvesboltba belépve például előítéletek és elfogultságok nélkül, szabadon, ösztönösen válogathatott a szerzők és könyvek között. Hatottak rá Tandori Dezső és Parti Nagy Lajos, Orbán János Dénes és Tóth Krisztina szövegei, sőt utóbbinak tanítványa is lett a Magyar Íróakadémián.
Éppen ő írja róla a könyv fülszövegében, hogy ismeri azt a költészeti hagyományt, amelyhez már most, elsőkötetesként is eredeti módon tud kapcsolódni, Balaskó pedig úgy értelmezi mindezt, hogy érez bizonyos vonalakat és áramlatokat, amelyek mentén kanonizálódni lehet. Arra is ráérzett, hogy az informatikai szakzsargon kínálta lehetőségeket költőként gyorsan ki fogja játszani, a kötet versei pedig már túl is mutatnak ezeken.
Megjelenítenek például vissza-visszatérő traumákat, amelyek Szegő szerint váratlanul kerülnek elő, és repeszként robbannak fel. Gaborják a Valcz Péter színművész előadásában hallott versek akusztikájára hívja fel a figyelmet, és érdeklődik a szerző zenei előképzettségéről, mire kiderül, hogy ének-zene szakos volt abban az iskolában, ahol édesanyja is dolgozik. Ez a tény kevésbé meglepő, az már sokkal inkább, hogy éppen egy fiatal informatikus az, aki a kihalófélben lévő hagyományt követve még a gépek korában is tollal ír papírra, hogy aztán a szó klasszikus értelmében vett kéziratot digitalizálja.
Mindezt nem a munkahelyi kávészünetekben teszi, ott inkább a kollégákkal, kolleginákkal beszélget. Legkedvesebb munkatársai az átlagos könyvbemutatók közönségének belterjességével mit sem törődve szép számban el is kísérték a Kalickába, ahol talán az derül ki, hogy egy matematikus-költő csak első ránézésre tűnik csodabogárnak polgári foglalkozásában és az irodalmi körökben, mert valójában mindkét közegbe képes beilleszkedni.
Bár a beszélgetés után marad még néhány floppy az asztalon, inkább egy könyvet viszek haza. A kislemezt hiába is vinném, a környezetemben egyetlen olyan laptop vagy asztali számítógép sincs, amelyik olvasni tudná…
(Kiss Emese fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
