Volt szerencsém egy érdekes ősbemutatóhoz pénteken a Jurányiban. Érdekes volt, mert egy magyar szerző drámáját német társulat mutatta be, az eredeti szöveg közben a háttérben pörgött egy hatalmas kivetítőn. Mikó Csaba Apátlanok című szerzeményét a Theater Regensburg vitte színre.
Mikó Csaba számomra a Testínség című kötetéről volt ismerős. A könyv több írást fog egybe, elfojtott családi tragédiák, vérfertőzés, ki nem mondás köre épül minden. Az Apátlanok sokat sejtető címe ezek ismeretében felkészített a hangulatra.
Egy hatgyermekes családot látunk, a gyerekek születésétől a rendszerváltáson át napjainkig, ahol apáról folyton csak szó van, de sosincs jelen. Szép vállalkozás, hogy dolgozzuk fel ezt a társadalmilag összezavarodott időszakot, meg a családra gyakorolt hatását, csak az a baj az ilyenfajta, „benne van a levegőben” témákkal, hogy vagy ki kell hámozni belőle valamilyen egyéni tanulságot, hogy mondjon is valami újat és ne legyen egy közhelyhalmaz, vagy inkább hagyni kell az egészet a fenébe.
A színészek szimpatikusak, pedig kevés játékteret kapnak, a díszlet is ötletes, szép. Megvan a maga bája, és biztos, hogy vastapsot kap az a dráma, amely rólunk szól, de ez önmagában kevés. Az Apátlanokkal pont ez volt a benyomásom. Már az elején jön, templomi kórus hangján, hogy szülni kell, mert a család fontos, ők majd nem vernek át, rájuk számíthatsz. A tálalásból látszik, hogy kérdőjellel értendő, és nem nehéz kitalálni, hogy végigvonul majd a darabon.
Aztán ott van a családot alapjaiban szétszedő titok, anya titka, hogy a soha nem mutatott súlyos beteg hatodik gyermek nem apától van. Anya minden energiáját ráfordítja, kapaszkodik belé, mert amennyire megunta gyerekei felnőttkorára az apjukat, annyira jelent képzeletbeli kiutat egy másik élet lehetősége, az orosz katonával, aki szeretője volt és azóta sem látta. Finom lélektani nyűgök folynak, anyát ez a klisé titok marja, meg a mi lett volna, ha.
A gyerekek egytől egyig sablonkarakterek, az egyik a világmegváltó rajongó típus, a másik a kitartott széplány művész, a legidősebb fiú szerint a család über alles (nyilván ő fogja otthagyni a háromgyerekes feleségét egy szeretőért). Aztán ott van a fiú, aki dolgozni nem akar, de milliomos lenni igen, meg a legkisebb, aki mindent végignéz, mindent elemez, és mindenkit megvezet. Bábuszerű mivoltukat tovább erősíti, ahogy olykor a jelenetek váltásaként idétlen táncba kezdenek.
Az egész bagázs a soha nem látott, állandóan robotoló apa reményeiben hisz, hogy övék a jövő, most lehet nagyot alkotni, így gyerekei elhiszik, hogy kiváltságosak és továbbviszik apa kilátástalan boldogulás-hajszáját. Szóval, mindennapos családi válságokkal állunk szemben, a karácsonyfa körül kell összeveszni kötelezően. Annyira ismert problémák ezek mind, hogy kellemesen belesüppedhetünk a székbe jó két órán át, mert tuti láttunk már ilyet magunk körül, és egy kicsit várhatjuk a csodát.
A szöveg egyébként nagyon frappáns, metsző humorral, és halljuk a szereplők gondolatait, hogy biztos ne maradjon kétségünk afelől, hogy amit látunk, az tényleg az ismerős közhely, és senki nem rugaszkodott el saját sablonjától. Utalásokból épül fel a cselekmény, az elejtett félmondatokból tudjuk követni, hogy ki hol tart az életében. Így derül ki az is, hogy a széplány és a svindlis milliomos-jelölt talán nem csak testvérek kamaszként, vagy hogy a legidősebb fiú elvált. Még egy darabig reménykedtem, hogy a darab nem oda fut ki, ahová a legelején érezhető, de sajnos igen. Összeomlás, a titok kiderül, ami hazugságra épül, az nincs is. Jé.
Megmondom őszintén, markoltam a székem szélét, amikor tanulságként levontunk egy olyasmi mondatot, hogy a múltat el kell temetni (apu temetése) hogy felépíthessük a jövőt. Nincs kétségem afelől, hogy Mikó Csaba darabja sokáig sikeres lesz, mert mindenkinek átjön és megvan az aha-élmény, a rendszerváltás menő téma, de annyira jó volna valamilyen kevésbé közhelyekkel átitatott módon szembesülni vele.
