A különleges gitártechnikájáról ismert Petruska András negyedik éve koncertezik szólóprodukciójával és idén jelent meg első nagylemeze Metropolita címmel, amelynek minden dala a 4-es metró egy-egy megállójára kapta a nevét. Az első albumról és zavarba ejtő új klipjéről beszélgettünk Petruska Andrással.
Milyen viszonyban vagy Budapesttel?
Ez a város nevelt fel, itt nőttem fel, ide fűz a legtöbb élményem, ide jövök haza. Ehhez sokféleképpen lehet viszonyulni, de megmásítani nem lehet. Erre furcsa módon akkor jöttem rá, amikor egy kisebb időt kinn töltöttem Londonban. London egy óriási olvasztótégely és ott azért voltam érdekes, mert magyar vagyok és Budapestről jöttem. Addig soha nem gondolkodtam el komolyabban, hogy mit jelent az számomra, hogy én ebből a kultúrából jövök és ennek a városnak vagyok a szülöttje.
Ennek lett az eredménye a Metropolita lemez?
Így van.
A Metropolita egy konceptlemez. Szereted a konceptlemezeket?
Én azt gondolom, hogy egy lemez egyfajta művészi egység. Így én azokat a tematikus lemezeket szeretem, amik alapvetően egy laza egységet alkotnak , esetleg kiadnak egy kerek történetet. Olyan laza köteléket szeretek hallani egy lemezen, ahol két különböző dalból meg tudom állapítani, hogy ez egyazon korszakból származnak. Ilyen tekintetben példaértékű szerintem a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band a Beatlestől, nagyon jó példa a Pink Floydtól a Dark Side Of The Moon, magyar vonatkozásban pedig a Levél nővéremnek Cseh Tamástól. Mostanság az albumfogyasztás kezd egy kicsit feloldódni, magamon is tapasztalom, hogy mivel annyi mindent megkaparinthatok egyszerre, ezért kevés dolog követeli ki a figyelmemet annyira, hogy az elejétől a végéig meghallgassam. Sokkal jobb az, ha a lemez tart valahonnan valahova és fenntartja az érdeklődésemet. A Metropolita születéséhez hozzájárult az, hogy élt bennem egy szürreális asszociáció arról, hogy a készülő 4-es metró megállói kiadják az én Budapestről alkotott mentális albumomat. A 4-es metró állomásai Budapestnek 10 elég különböző, de jellemző arcát rajzolja ki: különbözik egy belvárosi Kálvin tér egy nyugodt kelenföldi lakóövezettől.
Elég közel volt egymáshoz a lemez megjelenése és a metró átadása.
Szándékosan így időzítettük. Az biztos volt, hogy 2014-ben meg fog jelenni 4 év aktív koncertezés után az első szólóalbumom és ez a metró-koncepció is régóta benne volt a fejemben. Tavaly tavasszal utánanéztem és akkor már láttam 2014 márciusának fenyegető határidejét. Nagyjából egy év alatt írtuk meg Babarci Bulcsú szövegíróval közösen a dalokat, december-januárban felvettük és márciusban már ki is jött.
Ugyan főleg egyedül, vagy egy segítővel lépsz fel, mégis elég gazdag hangszerelésű a Metropolita.
Akkor is hangszerelek, ha csak egy gitárra írom a dalt. Azt hiszem, hogy használhatom a hangszerelés szót, mert próbálom úgy megírni a szólamokat, hogy az egy komplex zenekari élményt keltsen. A dalok úgy születnek, hogy általában készítek egy tartalmi és hangulati vázlatot, amibe nem merülök bele bővebben, mert nem akarom, hogy a dallam befolyásoljon a szöveget. Ezt a vázlatot adom tovább Bulcsúnak, ő pedig eddigi tapasztalataim szerint a 100%-os munka helyett egy 200%-os munkát ad le. Utána kezdem el a dallamot és a harmóniamenetet kidolgozni és utána kezdek el gondolkozni azon, hogy ez milyen hangszerelést kívánna meg. Mivel a népzene és a könnyűzene ötvözése az, ami mostanság engem igazán érdekel, ezért elég sok népi hangszeres játszik a lemezen: Unger Balázs játszik cimbalmon, Szokolay Dongó Balázs fúj, Temesvári Bence hegedül, aki mostanság a koncertjeimen is közreműködik.
Hogyan lett Babarci Bulcsú a szerzőtársad?
Bulcsúval régóta ismerjük egymást, ő a TükeZoo nevű zenekar frontembere és az egyik kedvenc magyar dalszerzőm és szövegíróm. Hihetetlenül gondolatgazdag, ámde érthető és humoros szövegeket ír. Annak ellenére, hogy a szöveget tartom a legfontosabbnak a zenében, nem tudok jól bánni a magyar szavakkal, ezért volt szükség egy szövegíróra. Egy dal indulhat egy szubjektív tapasztalásból és fontos az, hogy közelítsen egy olyan kommunikációhoz, amely ajtót tud nyitni egy hallgató számára is. Ami velem megtörtént, veled is megtörténhetett és megeshetett a huszonhatodik hallgatóval is. Ezért fontosnak tartom, hogy rakjuk össze a tapasztalatainkat.
Mondtad, hogy a fingerstyle-gitározásra való áttérésed komoly fordulópont volt számodra. Hogyan találtál erre rá?
Ez egy nagyon érdekes dolog: mindig is gitáros-énekes voltam és így a gitártól kaptam egy folyamatos szakmai kihívást, ami miatt folyamatosan fejlesztettem magamat, a felsőoktatásban is gitárszakon tanultam tovább. Ennek ellenére a gitár sosem volt több, mint egy hangszer, amivel az énekemet kísérem, azt meg két akkord ismeretében is lehet. Viszont mindig bennem volt az igény, hogy úgy gitározzak, ahogyan az szakmailag érdekes, vagy legalább számomra szórakoztató. Ezt én nem találtam meg a klasszikus szólógitározásban: nem szedtem le Hendrix, vagy Slash szólóit, engem sokkal inkább a zene egysége érdekelt. Aztán eljutottam Tommy Emmanuel budapesti koncertjére, aki ennek a fingerstyle játéktechnikának a legnagyobb világsztárja: én ezt akkor nem tudtam még, de ott azt hallottam, hogy egy szál gitáron szól egy egész zenekar. Rögtön kérdést kaptam arra a kérdésre, hogy mi az én viszonyom a gitárhoz: ha a zene egységét szeretem és a kihívást keresem a gitárban, akkor a fingerstyle gitározás a megoldás. Ez a koncert immáron 7 éve volt, én 6 éve bátorkodtam belemenni ebbe a dologba és fogalmam sincs, hogy most hol járok benne, mert ugyan érnek sikerek, de az ember előtt levő út mindig sokkal hosszabb. Amit nagyon szeretek ebben az egészben, hogy ez egy illúzió, zenekarosdit játszom, játszom a közönség fantáziájával és a sajátommal is. Ez jót tesz a bennem lévő gyermeki kreativitásnak is.
Idén vendégszerepeltél is Tommy Emmanuel budapesti koncertjén a Művészetek Palotájában. Hogyan érezted magad aznap?
Hihetetlen élmény volt. A helyi magyar szervező, Podlovics Péter ajánlott Tommy Emmanuel figyelmébe és erre ő azt mondta, hogy „Sure. Why not?”. Az pedig felemelő volt, hogy egy technikai jellegű kérdésemre választ kaptam egy világsztártól és addig nem hagyott ott a konzultáció során, ameddig nem látta azt, hogy tudott nekem segíteni. Példaértékű volt számomra az is, hogy bár évente 250 koncertet ad és folyamatosan találkozik emberekkel, gitárosokkal, jó kérdésekkel, hülye kérdésekkel, mégis el tudja érni azt, hogy én úgy tudjak színpadra lépni, hogy ne izguljak, hiába ott vagyok a példaképemmel egy olyan teremben, ahol mindig is szerettem volna színpadra lépni. Az egyik dalomat játszottuk, a II. János Pál pápa tér című megállót, amit egyébként nagyon megdicsért.
Készült egy zavarba ejtő klip a Szent Gellért tér című dalhoz. Tartottál a reakcióktól?
Nagyon. Azzal a videós csapattal dolgoztam, akik Csemer Boglárka Boggie világhírű Parfüm című klipjét készítették és az előző munkáikat is ismerve egyéni és nagyszerű ötletekkel tudnak előrukkolni. Viszont amikor nekem először előadták, hogy mit is kéne csinálni a klipben (akkor még alsógatyáról sem volt szó), akkor én azt hittem, hogy viccelnek. Határozott nem volt a válaszom, aztán ahogy gondolkodtam ezen a dolgon, rájöttem, hogy maga az ötlet tetszik, csak az nem tetszik, hogy nekem kell megcsinálnom. De mivel valóban egy nagyon profi csapat, így meg tudták oldani, hogy ezt az eléggé zavarba ejtő szituáció biztonságos legyen számomra. Nagy élmény volt legyőzni a korlátaimat, hiszen azért eléggé a személyiséghatáraimon mozogtam.
Mondtad, hogy ez a dal a legnépszerűbb a lemezről, pedig elsőre talán nem ez a legslágeresebb, vagy legkönnyebben emészthető dal a Metropolitáról.
Ez engem is meglepett, de a magyar könnyűzenét én sokszor nem tudom hova tenni. Sokszor a nagyon popos dalok nem működnek és nem tudom eldönteni, hogy ez a magyar hallgatók kifinomultságára utal, vagy éppen az ellenkezőjére. Nekem még az is a félelmem volt, hogy ez a dal talán kicsit túl régies lesz: a nótaköltészetből is használtam hangulatokat, pedig már az én apám sem volt nótás kedvű, én meg pláne nem. Abban sem voltam biztos, hogy rákerüljön a lemezre, de valamiért a kezdettől fogva működött ez a dal. Talán a Cseh Tamással való kapcsolódás, vagy a dallamosság miatt: rejtély számomra. Én is egy jó dalnak tartom és örülök, hogy a közönségnek is tetszik. Gyakran tapasztalom, hogy egy előadónak nem az a kedvence, mint a hallgatóknak. Én úgy látom, hogy bölcs dolog a közönségre hallgatni.
Milyen a viszonyod Cseh Tamással?
Cseh Tamást általában tartalmilag erősnek, de formailag gyengének szokták tartani – ezt én semmiképp sem tartom negatív ítéletnek, egy akadémikusabb szemléletű zenész számára ez eléggé tanulságos lehet, mert szerintem ennek ellenére kiváló forma-tartalom egységet alkot. Nálam meg a gitártechnika miatt jóval hangsúlyosabb ennél a forma, van egy szakmai közönségem is. Személy szerint Cseh Tamáshoz akkor kerültem közelebb, amikor ezt az egész Budapest-Metropolita projektet elkezdtem és akkor sokan mondták, hogy ez ilyen csehtamásos. Tudtam, hogy elég sok dala szól Budapestről, meg van a Jóslat a metrón lemeze és a Keleti pályaudvar című dala is. Azért kezdtem el akkor tanulmányozni a munkásságát, hogy ne ismételjem őt és ne mondjak ki olyat, amit ő már nagy evidenciaként kimondott. Ennek aztán az lett a végeredménye, hogy eléggé beleszerettem Cseh Tamás zenéjébe.
Milyen magyar zenék volt még rád hatással?
Leginkább a magyar népzene. Kövezzen meg bármelyik népzene-szakértő, de engem a moldvai zene az ír zenére emlékeztet. Hasonló profán meglátásom az, hogy a kalotaszegi zene hangkészlete teljesen megegyezik a blues és a rock and roll hangkészletével, ennek a felismerésnek az eredménye hallható a Bikás park című szerzeményben is. Egyébként igyekszem tisztában lenni azzal, hogy most mi történik és nagyon sok régi zenét is hallgatok. Most az Illés együttes 50. születésnapján fogok vokálozni, úgyhogy éppen áthallgatom a diszkográfiát és kincsekre lelek. A hetvenes évek popzenéje is kiváló. A harmincas évek jazz-sanzon világát is nagyon szeretem, amely amellett, hogy együtt fejlődött a francia, vagy az amerikai vonallal, rendelkezik egy sajátos ízzel, talán a cigányzenével párosodott valahol és emiatt ilyen különleges. Zenészként talán kötelességem is mindenfélét hallgatni és ezt örömmel teszem, ha pedig valami nem tetszik, akkor igyekszem megérteni, hogy miért lehet az, hogy másnak bejön, nekem pedig nem.
Nem hiányzik a zenekari közeg?
A közösségi része hiányzik. De ahogyan a produkció bővül, úgy bővül az apparátus is, például Temesvári Bence folyamatosan jár velem koncertezni. Szóval még az is lehet, hogy a végén ebből is zenekar lesz, de most nagyon boldog vagyok ezzel az egy gitáros felállással, amihez a hegedű úgy ad hozzá, hogy közben nem gátol a szólózásból fakadó szabadságomban sem. A fingerstyle gitározással való házasságom egyelőre nagyon jól működik, de nem merek jósolni. Mindig benne van a pakliban, hogy a produkció eltolódik a világzene felé, aztán ha az nem jön be, akkor még mindig lehet punk-rock (nevet).
Milyen volt először utazni a 4-es metróval?
Mint egy gyereknap. Megjelent a Metropolita, néhány napra rá meg Beatle-mánia volt a 4-es metrón, mert az egész város ki akarta próbálni az első hétvégén. Jó volt látni, hogy végre valami összeköt minket egy rövid időre és hadd tegyem hozzá, hogy ettől függetlenül elég kritikusan szemlélem azt, hogy szükségünk volt-e erre a metróra, vagy sem. Nem a közlekedési vállalatnak és nem a kivitelezésnek vagyok a rajongója, hanem annak a történetnek, amit ez a metró jelent nekünk. Ezért volt jó látni, hogy amikor Magyarországon gazdaságilag, politikailag és kulturálisan is meg van tépázva az emberek lelke, akkor van valami, aminek mindenki örülhet egy kicsit.
