A Flasht azért borzasztó nehéz elhelyezni a magyar könnyűzenei palettán, mert teljesen mást csinál, mint akár a többi punkzenekar, akár az úgynevezett underground szcénába sorolt előadók. Az 1989-ben alakult zenekarnak még csak egy épkézláb stúdiólemezt sem kellett kiadnia ahhoz, hogy legendává váljon és a mai napig az maradjon.
Ez itt a Flash együttes, a kurva anyátokat, bazmeg!
A punk műfajába az ilyen bemutatkozások és köszöntések bőven beleférnek, ahogy a gyakran feltartott középső ujj is. Mindez inkább azért vicces, mert a Dohány utcai Roham Bárban vagyunk, ahol máskor irodalmi esteket tartanak, és ahol általában kulturáltan szórakozó egyetemisták, diplomások, művészek és újságírók fordulnak meg. Flash-koncertre járni azért jó, mert nagyjából ugyanezekkel az arcokkal lehet találkozni, leszámítva egy-egy meztelen, izzadt, szőrős sörhasat vagy punkkoncerten előforduló kakastaréjt.
Dr. Flash, azaz Barcs Miklós és kultikus zenekara ritkán lép fel, keveset játszik, és mivel fennállásának huszonöt éve alatt nem sikerült egy hosszabb repertoárt összeállítani, jelentősebb slágereit akár többször is előadja egy koncert alkalmával. Ilyen például a Cenzúra vagy a Képviselő funky. Előbbinek egyáltalán nem bonyolult az üzenete, mert a
Cenzor, cenzor, megbaszom a szádat, cenzúrázzad a kurva anyádat!
sorokat hallgatva egészen pontosan megfejtheti bárki, hogy mire is gondolhatott a költő. Utóbbi dal pedig egykori diktátorokról és mai magyar politikusokról szól: ha nem is részletekbe menően, de nagy vonalakban azért elmeséli, hogy Hitler, Sztálin, Szálasi, Rákosi, Orbán és Gyurcsány – különböző párosításokban – mit is csinálnak egymással. A végére mindenki mindent tudni fog jelentős vezetőink szexuális életéről…
Hogy a máskor színházba és könyvbemutatókra járó budapesti értelmiség miért is szeretett bele és szerelmes azóta is a Flash bemzmegezlős, kurvaanyázós, sörhasú produkciójába, arra többféle magyarázat is létezhet. Egyrészt aki egy ilyen koncertre eljön, az nyilván tudja, hogy a szociális munkásként dolgozó Barcs Miklós és a színpadon motorfűrésszel hadonászó Barcs Miklós között ugyanúgy nincs távolság, mint a közönség egyes tagjainak néha visszafogott, néha koncerten tomboló énje között.
Másrészt tehát egy ilyen rendezvényen ki lehet engedni a gőzt, de a megértéshez talán az a megható pillanat hozza a legközelebb az embert, amikor a végig trágár, egyszerre két korsóból sört vedelő frontember az utolsó szám előtt akkurátusan, lelkiismeretesen helyezi vissza tokjába motorfűrészét, kilépve addigi szerepéből. Aztán lehet üvölteni tovább, hogy
Hányást csipeget a galamb a sarkon. Édesanyádat kurva nagyra tartom.
