Jövő év szeptemberétől a londoni Tate Modernben kiállítás lesz a pop artról, The World Goes Pop címmel. Nem az a megszokott Andy Warhol és Roy Lichtenstein téma, hanem arról szól majd, miként viszonyultak a pop szellemiségéhez világszerte. Lesznek alkotások Dél-Amerikától Ázsiáig, Európától a Közel-Keletig. Flavia Frigeri, a tárlat kurátora mesélt a Ludwigban.
A kiállítás tágítja a pop fogalmát, és megmutatja, hogyan viszonyultak, tettek hozzá, gondolták újra a mozgalmat a különböző kultúrák. Nagyjából 200 alkotást állítanak ki, a 60-as és 70-es évekből, sokat közülük még soha nem láthatott a brit közönség.
A pop artot angolszász jelenségnek tartjuk, tudatos, de nem ellentmondó visszatükröződése a modern fogyasztói kultúrának, és általában a már említett Andy Warhol és Roy Lichtenstein figuráját kapcsoljuk hozzá. Ez a kiállítás a pop art alternatív oldalát mutatja be, kiemelve a korszak kulcsfiguráit, akiket gyakran kihagy a fősodorral foglalkozó művészettörténet. Arra is fényt derít, hogy a pop art sosem csak a nyugati fogyasztói kultúra ünneplése volt, hanem sokszor a köz tiltakozásának felforgató, kritikus hangja is.
A háború utáni Amerika média- és piac-dominanciájára reagálva a pop art sok országban és közösségben nyíltan politikai, megkérdőjelező erőként lépett színre. A The World Goes Pop bemutatja, hogy a művészek hogyan használták fel a pop art vizuális nyelvét kapitalista gyökerének kritikájára, miközben hasznot húztak abból, hogy sokaknak tetszik.
Szerepelni fog az osztrák Kiki Kogelnik háborúellenes szobra, a Bombs in Love (1962) és a kolumbiai Antonio Caro és a horvát Boris Bućan erősen átértelmezett logói.
A pop artban népszerű képregények szőkeségei és a reklámok modelljei ismerős képei az idealizált női testnek, de ez a kiállítás megmutatja azt a sok művésznőt is, akik alternatív nézőpontot képviseltek. A test ábrázolása a pop artban összetett és zsigeri is lehet, a brazil Anna María Maiolino élénk színű, emésztőszerveket ábrázoló szobraitól (Glu, Glu, Glu, 1966) a szlovák Jana Želibská és az argentin Delia Cancela felvágott, izolált testrészeket ábrázoló festményeiig.
A kiállítás más művésznőket is bemutat, akik kulcsszerepet játszottak a mozgalomban, mint például Evelyne Axell, Eulàlia Grau és Marta Minujin. A meglehetősen férfiak uralta pop art azért nem csak a férfiak alkotótere.
Érdekesség, hogy a pop art olykor “véletlenül” is létrejött. A romániai Corneliu Brudascu külföldről hazatérő barátjánál látott Rolling Stones borítókat, és felhasználta a képeket sajátjaihoz a 70-es években.
A pop artra jellemző még, hogy gyakran eszünkbe juttatja a fogyasztó egyéni fontosságának felnagyítását, és az önmagukban érdekes celebeket, de globális szinten a pop alkotói a tömegeket sokkal erőteljesebb szimbólumnak találták a kortárs kultúra ábrázolásához.
Az izlandi Erró American Interiors (1968) című munkája kínai munkások hordáit ábrázolja, ahogy megszállják a tipikusan nyugati belső tereket, a brazil Claudio Tozzi Multitude (1968) és a spanyol Equipo Crónica Concentration or Quantity Becomes Quality (1966) alkotásai szintén a tömegek modern energiáját és ellenérzetét mutatják be. Erős kontraszt ez az amerikai pop elérhetetlen ikonjaival, például Elvis-szel, vagy Marilyn Monroe-val.
Más művészek a pop esztétikáját összehozták saját népművészetük hagyományaival. A The World Goes Pop sok ilyen variációt tár majd a közönség elé, Judy Chicago kidekorált motorháztetőitől kezdve Beatriz Gonzalez festett ebédlő asztalán át Ushio Shinohara popposított 19. századi japán nyomataiig.
Ezek az alkotók ismertek saját országaikban, csak világszerte nem. A képi világ, amit használnak sokunkat körülvett, a történelemből, a személyes emlékekből ismerős lesz. A pop art egyik erőssége, hogy a mindennapi valóság részeként könnyen befogadható.
