Legalább a zene szóljon már jól az univerzum közepén – az Emilíana Torrini koncert

Azért van annak némi árnyoldala, hogy ilyen közel van a Világ Legjobb Helye, például egy nedves novemberi szerda estén a szegény zenerajongó kultúrfogyasztónak minimum három helyen kellene egyszerre lennie, amiből ráadásul kettő is (!) izlandi. E sorok írója a Hajót választotta a Dürer kert helyett, azt bezzeg csekély értelmével továbbra se érti, hogy mi a búsért nem lehet azt az örömteli tendenciát, hogy egyre jobb és izgalmasabb programok vannak fővároskánkban, összehangolni valamelyest, például egy izlandi este keretében egy helyre tenni a Sólstafirt és Emilíana Torrinit, mert bár elsőre kétségkívül perverznek tűnik a párosítás, azért a rajongók körében bőven lehet átfedés, és itt nem csak az ilyenkor sűrűn emlegetett un. hipszterekre kell gondolni, hanem mondjuk az olyan tanulságos pillanatokra, amikor az okosmetált kedvelők elégedetten rázzák egy Torrini riffre, avagy épp fordítva, a kedves harmincas kismamák meglepődve konstatálják, hogy ez a szigorú zajongás azért egész kellemes tud lenni.

Apropó, kedves harmincas kismamák:

rég nem láttam ennyi vasalt inget az A38 közönsége között, ahogy az átlag életkor is bőven húsz felett járt, konszolidált papák, mamák, és nagymamák, hiába, innen nézve Emilíana már egyértelműen popsztár. Igaz, ehhez képest a mostanában egyre gyakoribb ‘sold out’-tól azért még odébb voltunk, szellős volt a tömeg, és érdekes módon a hasonló ligában játszó Ane Brunon, tavaly majdnem ilyenkor, jóval fiatalabb és vegyesebb volt a közönség, bár ez talán a mostani borsos jegyárnak a számlájára is írható, hisz egy hatezer forint feletti jegyárhoz szinte már biztos egzisztencia is dukál, ugyebár.

Biztos ez utóbbinak a hiánya, hogy az előzenekarként fellépő magyar Naked Woodsot tulajdonképpen kihagyjuk, igaz, az alapján, amit viszont hallottunk belőle, az az érzésünk, mintha hallottuk volna már ilyet; kellemes női hang, – erre mondják akik szeretnek ilyeneket mondani, hogy ‘éteri’ – visszafogott zenei kísérettel, egy-két dalban néha mintha el-elszabadulna valami grúv, de mire észrevenné az ember, addigra illedelmesen be is fejezik a számokat. Nagyrészt szomorúságról lehet szó természetesen, de itt és most nehéz figyelni rá, így leginkább a basszusgitáros mozgáskultúrája marad emlékezetes, gyakran úgy tűnik, mintha épp valami egész más helyen, egész más zenéket játszana, de hogy pontosan hol és mit, már nem derül ki, mert kivételesen pontosan megy a menetrend, talán Mr Wolf van a háttérben, hiszen szinte másodpercre az ígért időben lép a színpadra Torrini és zenekara.

És hát az ilyenekért érdemes kifizetni akár két lemez árát is egy koncertért, amikor az ember végre élőben is konstatálhatja, hogy igen, Emilíana tényleg ennyire cuki. Gömbölyded kis mosolygombócként kigurul a színpadra, és végig úgy kapaszkodik a mikrofonba, mintha ez lenne az egyetlen biztos pont az estében, amiben  lehet is valami, többször is úgy tűnik, mintha bármikor elájulhatna, egyszer nevetgélve meg is jegyzi, hogy nem kell aggódni, minden oké, csak hát nem mindig olyan egyszerű a színpadon állni. Egyszerűen lehetetlen nem szeretni, részemről a koncert egyik legszebb pillanata, amikor belekezd az Autumn Sunba, majd elvörösödve megkérdezi a basszusgitárost, hogy mi is itt a szöveg, ja, ú, izé, tényleg, akkor lehet hogy elkezdik elölről? Láthatóan nagyon zavarban van, szokás szerint sztorizgatással próbál időt nyerni, kissé sután, de annyira természetesen és aranyosan csicsereg, hogy érezni lehet, ezek nem betanult szerepek, ez esetben hála istennek semmi erőltetett modoros dívaság nem rondít bele az élménybe, mint ami például a már emlegetett Ane koncertjét részemről teljesen hazavágta.

A cikkben szereplő képek a szerző felvételei

Annál jobban zavaró viszont, hogy Torrini hangjából alig hallunk valamit. A nyitó Tookahnál is leginkább a hangzás vág mellbe, sajnos negatív értelemben, tompa az egész, mintha még mindig a beálláson lennénk, aztán menet közben a hangszereken úrrá lesz a hangosító, viszont az est főszereplőjéről egész egyszerűen elfeledkezik, a hangszerek rendre elnyomják az amúgy sem az erőteljes hangjáról híres énekesnőt. Hiába jelez többször is felfelé mutogatva, nagy változás nem történik. A líraibb, akusztikusabb, egy szál gitár részeknél még csak élvezhető, de aztán a vadulásoknál teljesen elveszik, így lehet, hogy például a nagy sláger dumdumdumját már konkrétan inkább a közönség énekli mint ő. Ezt is megéltük: egy Emilíana Torrini koncert, amiből pont ő alig hallatszik ki, szegény.

Azonban így is vannak bőven jó tapasztalatok: egyrészt az, hogy megdöbbenve konstatálom, hogy a mögöttem álló fiú az egészet fejből végigénekli, bár azért annyira nincs kellemes hangja, mint Emilíának, de őt legalább érthetően hallom, és hát ezek szerint tényleg vannak itt olyan rajongók is, akik nem csak a Jungle Drumot tudnák megnevezni, ha felvernék őket az éjszaka közepén Torrini számokat követelve, ez pedig mindenképpen üdvözlendő. Másrészt, hogy így előtérbe kerülnek a hangszerelés finomságai, már a második szám, az Animal Games is sokkal dögösebbnek tűnik most, mint a lemezen, hogy aztán a végére már-már egy pszichedelikus rockkoncerten érezzük magunkat, szegény nyakkendősök és békésen borozgató első randisok, a delay pedálos gitárszólókkal megbolondított záró When The Fever Breaks zúzásánál már kis híján majdnem a Dürer kertben találják magukat. A két kalapos gitáros fiú amúgy is elvinné a hátán a koncertet, különösen a bal oldali mexikói hombre volt látványosan ügyes, a hatalmas rezonátoros gitárjával és kackiás bajszával, de kellemes színpadi elem az énekesnő mögé bújtatott basszusgitáros lány ia, aki még így is legalább három fejjel magasabb volt, mint Emilíana, akárcsak a billentyűzeteket bűvölő szőke viking; egyedül a ritmusszekcióról nem maradt túl sok emlék. A hangzás egyébként egyértelműen gitárcentrikus, ami talán csak a korai, triphopos dolgait kedvelőeknek lehet fura, elektronika itt már csak a konnektorokban van jelen, de aki figyelmesen követte az életművet, nem lepődhetett meg túlságosan, hiszen elég csak a tavalyi QOTSE feldolgozására, vagy a Beta Band főfickójával közös kikacsintását megnézni.

A setlist egyébként gondosan volt kiválogatva, szép ívet adva a koncertnek, az első három új lemezes dal után a Sunny Road adja meg azt a jellegzetes szelíd, melankolikus Torrinis hangulatot, amit én például oly annyira kedvelek, aztán egyre szomorkodós, szívkaristolós lassúzások jönnek, élükön a meglepően emelkedettre sikerült Today Been Ok (talán a már emlegetett hangosítási problémák miatt, vagy talán mert amúgy is ez áll hozzá a legközelebb, de messze ez a blokk működik a legjobban a koncerten, egy lányon még könnyeket is látok) majd már amikor épp végképp magunkba fordulnánk, következik a Birds, és a kimondottan repülős slide gitár szólóból egyenes út vezet a lendületesebb, táncolhatós vonal felé, egészen az elmaradhatatlan dzsungel dobokig, ami egy kicsit meg is táncoltatja a közönséget, ahogy illik. Bár az egyébként – főleg az utóbbi lemezekhez képest – kissé egyenetlen legutolsó lemez erősebb felét eljátszották, de érthetetlen módon pont az egyik legizgalmasabb dalt hagyták otthon róla, a Speed Of Darkot, a régebbiek közül pedig részemről a Gun hiányzik fájóan, viszont így is megvolt minden, a visszajátszásban még a Summer Breeze is megszólal, egyedül a Mermanról meg a csak izlandon megjelent debütálásról nem hallottunk semmit, dehát az már annyira régen volt, talán igaz sem volt.

https://www.youtube.com/watch?v=yZp43apLvP4

Összességében egy szerethető jelenséget lehetett több mint egy órán keresztül élőben szeretni, ha ezért váltottuk a jegyet, elégedetten távoztunk. Odakint rácsodálkozunk a hajó önbizalmára, mert egy hatalmas plakátról az is kiderül, hogy nem csak hogy ez a világ legjobb helye, hanem ezek szerint ez az univerzum közepe is; ám legyen, de sajnos nem ez az első tenyérbemászóan rosszul hangosított koncert, és alighanem nem is az utolsó, és hát legalább a zene szóljon már jól az univerzum közepén, ha már az olyan szokásos dohogásokat most is elő lehetne szedni, mint például hogy még mindig vannak, sőt, úgy tűnik egyre erősödik az a jelenség, hogy emberek azért kifizetik a koncertjegyet, hogy aztán a büfében becsiccsentsenek, és végigröhögjék az egészet – bár lehet, hogy csak az a baj, hogy ez a világ legjobb helye.

Szerző: aki nincs