Te mit tennél, ha holnap reggel a házatok falán ott állna a felirat, krétával, nagybetűkkel, hogy “szabadságot!”? Mit kezdenél vele? Hogy éreznéd magad? Kinek mesélnéd el? Szerinted észrevennéd egyáltalán, vagy érdekelne, hogy ki írta oda?
Harminchárom évvel ezelőtt egy őszi reggelen feliratok jelentek meg egy romániai kisvárosban, Botosánban. „Többet nem viseljük el az igazságtalanságot ebben az országban!” és „Szabadság! Követeljük az emberi jogok tiszteletben tartását!” – követelte egy ismeretlen hang.
A Securitate, azaz a román titkosszolgálat groteszken aprólékos kutakodással, grafológiai összehasonlításokkal, boldog-boldogtalan kikérdezésével, és a környék megfigyelésével kiderítette, hogy a dolog mögött a 16 éves fiú, Mugur Calinescu áll, és nem poénnak szánta, teljesen tudatában volt üzenetei tartalmának, szerette volna figyelmeztetni a többieket, hogy állampolgárok, jogokkal.
Gianina Cărbunariu rendező NYOMTATOTT NAGYBETŰK című darabját kedden láttam a Trafóban a DramAcum előadásában. Mugur történetét mesélte el, akit félelemből vagy felszínességből, de senki nem vett kellően komolyan a családja és a barátai közül, a Securitate viszont túlságosan is.
Az előadás minimalista stílusa, erőteljes hanghatásai nagyon jól kiegészítették a téma hangulatát. A rendezőnő nem írt át semmit, a párbeszédek, beszámolók a Securitate Mugur Calinescuról vezetett dossziéjából származnak. A másfél órás darab 25 oldalt dolgoz fel a 200 oldalas aktából. Az eredeti beszámolók egy idegen naplói valakinek a életéről, lehallgatott magánbeszélgetések legtöbbször a hatalom szempontjából érdektelen témákról. Akkor viszont mégis felnagyították a jelentőségét.
Kamerákkal, az eredeti feliratok kivetítésével érik el azt a nyomasztó bizonytalanságot, amit egy kihallgatott, lehallgatott, valódi szabadságától megfosztott ember érezhetett. A párbeszédeket anya és fia, apa és fia között mindig áthatja a félelem, vagy az értetlenség.
Valahogy senkinek nem fér a fejébe, hogy a 16 éves Mugur tényleg szabadságot akart, magától, attól függetlenül, hogy titokban olykor hallgatta a Szabad Európát. Erőteljes gondolkodásbeli különbség van a generációk között, a fiúk bátrabb, mint a szülők együtt, és nem csak a kamaszos hév hajtotta.
Furcsa módon a humor is belefér, de leginkább a Securitate kifigurázása kapcsán van jelen. Fontoskodó őröket, feleslegesen alapos ügynököket látunk, van bennük komikum az abszurditás miatt. Idétlennek és mondvacsináltnak hat, hogy ekkora jelentőséget tulajdonítottak a leghétköznapibb részleteknek is.
Folyamatosan bekérették, vallomásaikban barátkozásról beszéltek, meg arról, hogy a fiatalok csak úgy örökölték a félelmet a Securitate-tól, nincs arra ok valójában. Kíváncsi lennék, mennyien szerettek volna önszántukból barátkozni a Securitate-val.
A NYOMTATOTT NAGYBETŰK minden súlya ellenére nem ítélkezik, a nézőre bízza a dolgot, van miből összerakni a konklúziót. Halljuk a megfélemlített beszámolók és lehallgatott beszélgetések mellett a Securitate ügynökeinek felelősséghárító, nemtörődöm vallomásait is Mugur halála után, hogy teljes legyen kép. A titkosszolgálat nem zavartatta magát, elmesélték azt is, hogyan kell fiatalokat beszervezni.
Például Mugur legjobb barátait, hogy tényleg ne lehessen biztonságban. A fiú leukémiás lett két évvel a feliratok után, 1985-ben hunyt el.
A darab utáni beszélgetésen megkérdezték Gianinát, hogy miért foglalkoztatja ez a téma, mire azt felelte:
Nem hiszem, hogy 89-ben új korszak kezdődött, mert ma is a következményekben élünk. A nyolcvanas években voltam gyerek, nagyon nyomasztó volt akkor Romániában. Próbáltam elmagyarázni fiatalabbaknak vagy külföldieknek, de nagyon nehéz szavakba önteni azt a hangulatot. A színház eszköz lehet rá.
