Általános meglepetést okozott az, hogy a Pink Floyd visszatért a tetszhalott állapotból és bejelentette, hogy idén új lemezt fog megjelentetni. A zenekar amúgy sem volt túlságosan aktív mostanság, de Richard Wright billentyűs 2008-as halálakor úgy tűnt, hogy a Pink Floyd sorsa megpecsételődött, mivel az eredeti tagok közül immáron csak ketten maradtak a Pink Floyd-cégér alatt. Ráadásul David Gilmour pár évvel ezelőtti szólólemeze (On An Island) sem egy vitalitástól kicsattanó zenészt mutatott, a Pink Floyd viszont mégis visszatért egy hattyúdal erejéig, amellyel Richard Wright munkássága előtt szerettek volna szalutálni.
Nem volt ugyan kellemetlen hír, hogy lesz új Pink Floyd-album, de nem tudtam őszintén hinni abban, hogy nagyon jó lesz. Nem is nagyon tartottam attól, hogy az Endless River felér majd azzal a revelációval, amit magyar faktos gimnazistaként éreztem, amikor meghallgattam a klasszikus Pink Floyd-lemezeket.
15 éves korom környékén ugyanis én is átestem a progresszív rock-beöntésen. Ilyen korban a megfelelő lelki alkatú fiatalemberek égető vágyat éreznek arra, hogy „intelligens” és „gondolkodásra késztető” zenéket hallgasson és a progresszív rock egészen addig jó megoldás, amíg az ember fia rá nem jön arra, hogy a progresszív törekvésekből egy idő után egy kiszámítható zsáner lett, ami kifullad a gazdag hangszerelésben, a hosszú szólókban és az elvont szövegekben.
Pedig a progresszív zenének éppen az innovációról kellett volna szólnia és a kiszámíthatatlanságnak nem szabadott volna kimerülnie néhány meglepő akkordváltásban és néhány újszerűen unalmas szólóban.
A progresszív rock-korszakomban nem a Pink Floyd volt a kedvencem (leszámítva a Syd Barettes első lemezt, amit viszont imádtam), de azért a 10 kedvencem között tuti ott volt, így ma sem lehetne nagyon zavarba hozni egy Pink Floyd-zenefelismerő vetélkedőn. A Pink Floydban vaskos életműve nyughatatlan alkotómunkát sejtet: a zenekar még Roger Waters távozása után is összerakott két ambiciózus nagylemezt.
Az Endless Riverről szóló hírek azonban óhatatlanul azt a benyomást keltették, hogy ezúttal ambiciózus alkotás helyett két szentimentális öregember újrahasznosítja a 20 évvel ezelőtti ötleteit – ugyanis az új lemez anyagát az utolsó nagylemezhez készült próbafelvételek jelentik, amiken még Richard Wright is zenélt. És sajnos a végeredmény is ezt az elgondolást erősíti: az Endless River egy korrekt iparosmunka, amely egy nyúlfarknyit sem tesz hozzá a Pink Floyd életművéhez.
Mi van akkor ezen a lemezen? Nagyrészt instrumentális, kollázsszerű dalok, amelyek inkább egy relaxációs lemezt juttatnak az eszembe, semmint a Pink Floyd egykori heroikus vállalkozásait. David Gilmour jellegzetes szólózását leszámítva szinte semmi nem jelzi azt, hogy itt a progresszív rock szent tehene játszik személyesen: tényleg csak pillanatok erejéig csillan meg az, amit az ember elvárna a Pink Floydtól (Sum, Anisina, Louder Than Words).
Félreértés ne essék: ez a lemez nyilván nem úgy rossz, ahogyan egy magyar faktos gimnazistákból álló zenekar első demója sikerül rosszul. Egyszerűen csak érződik belőle a megfáradtság és a megfelelő ihlet hiánya. A fanatikus Pink Floyd-hívőknek persze hatalmas ajándék lehet, hogy kaptak most egy sosem hallott órát kedvencüktől, de aligha hiszem, hogy pár év múlva az Endless Rivert tenné be bárki, ha egy kis Pink Floydra vágyik. Persze van is honnan válogatni.
