„Mindig van egy kényszerhelyzet, amibe a mindenkori magyar politikai elit manőverezi bele az országot.” Márton László írót frissen megjelent, A mi kis köztársaságunk című regénye kapcsán kérdezte Rácz I. Péter a vasarnapihirek.hu-n.
– A regénybeli Hömpölyzug ábrázolásakor ugyan alapul vette, miszerint Vésztőn 1944-ben kikiáltották a köztársaságot, és a település önállósodott az ország egészétől, de aztán elrugaszkodott a valóságtól. Milyen mű megalkotása volt a célja?
– Nem a helyi anekdotákat szerettem volna megírni, hanem egy azokon túlmutató, általánosabb érvényű történetet. Mivel ez egy örök magyar ügy: a szabadságnak és függetlenségnek az örök kísértése, ami a történelmünkben újra és újra fölmerül, és mindig bukással végződik. Az, hogy egy kelet-magyarországi településen, ahonnan elmenekült a régi közigazgatás, kivonult a magyar és német hadsereg, és a helybeliek egy csoportja kikiáltotta a köztársaságot, kettős vonzattal bírt. Egyrészt a nevetséges külsőségekkel terhelt hatalomgyakorlással, másrészt ezek a szegény emberek életükben először tapasztalták meg, hogy saját maguk irányíthatják a sorsukat. Volt egy elgondolásuk az államiságról, és ezt az eszmei konstrukciót a maguk ügyetlen, tökéletlen módján próbálták a gyakorlatba átültetni. A közösségi működés dinamikáját írtam meg szatírában, kórképet adva egy beteg korszakról, történelmi tényekkel és fantasztikummal ötvözve. Utóbbira jó példa, mikor a szovjet városparancsnok a Hold sötét felére utazva kiszabadítja Sztálin lányát, a Világszép Szvetlána kisasszonyt a sárkány fogságából.
– Ez mind mesés, de nemcsak magyar ügy, hanem magyar átok is egyben, ahogyan elképzeljük és megvalósítjuk saját államunkat?
– A Hömölyzugi Köztársaság története, ahogy persze a vésztőié is, zökkenőmentesen beilleszkedik egy hagyományba; ez egy létező modell, aminek megvan az előzménye és a folytatása is. Az eget ostromló nagyravágyás és az elképesztő szűklátókörűség keveredése, a nagyság és kicsinység együtt. Mi, magyarok büszkék vagyunk rá, hogy szembeszállunk a világgal, lényegében pontosan úgy, ahogy az Egri csillagokban olvasható. Bezárkózunk egy várba, körülöttünk a barbár ellenség, akiről nem tudjuk, kicsoda, de lenézzük és gyűlöljük. Sajnos azonban sokkal többen vannak nálunk, és erősebbek, mi mégis kitartunk az utolsó leheletünkig, miközben a komisz Nyugat nem véd meg. Ám mi még ebből is erőt merítünk, ráadásul a köztünk lappangó árulókat is felderítjük és példásan megbüntetjük. Én éppen ezt a kritikátlan, igenlő modellt igyekszem leleplezni.
– Most se borítsunk rá fátylat: mi biztosítja az utánpótlást ennek a hagyománynak?
– Ha végignézünk az újkori magyar történelmen, azt látjuk, mindig van egy kényszerhelyzet, amibe a mindenkori magyar politikai elit manőverezi bele az országot. Keletkezik egy hatalmi vákuum, ebbe csúszik bele egy különösen agresszív alakulat: a törökök szinte rákényszerültek benyomulni az országba, amikor összecsapott a Zápolya- és a Ferdinánd-párt. De hasonló helyzet állt elő a II. világháború végén is. Az ország többszöri megszállása és kifosztása után ismét nagyon kevés mozgástere volt a megmaradt politikai elitnek.
Az interjú folytatásáért kattints ide.
