Szépművészeti Múzeum, Rembrandt-kiállítás, Nyitva: 2015 február 15-ig
A zseni
Aki ellátogat a Rembrandt-kiállításra, nem csalódik, kap bőven ízelítőt a termékeny életműből. Kezdjük mindjárt a portrékkal. Az 1629-es önarckép még a suhancot mutatja, de máris kirí a kortársak közül. Georg Simmel Rembrandtra támaszkodó „művészetfilozófiai kísérletében” nyitott és zárt portrét különböztet meg. Rembrandt – mondja – magasan kiemelkedik a művésztársak sorából, amennyiben portréi mintegy nyitnak a végtelen felé, s minden ecsetvonásukban áthatja őket az „élet árama”. Valamiféle remegő vibráció ez, ami feloldja a teret az ifjú művész körül, akinek a háta mögött lappangó árnyékokhoz már nem tartozik fal, szilárd támaszték. Bár Simmel szerint a zseni mindent átfogó termékeny pillanata elsősorban a múlt felé nyit, ez a korai önarckép maga a kapunyitási pánik, riadt félelem a jövőtől. A ruházat körvonalai itt még nem mosódnak a háttérbe, mint Titus – a művész egyetlen életben maradt gyermeke – 1667-68-ban készült portréján. A vörös köpeny textúrája a szintén vöröses szakállé, a szemben félelem mellett valami belenyugvás: Titus egy év múlva hal meg, 27 évesen.
Simmelnek valóban igaza van, Rembrandt magasan kiemelkedik kortársai közül; a kiállítás beszédesen példázza ezt. Fiatal lány aranyhímzéses ruhában című képén ismeretlen eredetű fény hull egy kamaszlány tejfehér arcbőrére. Vörös haja fénykoszorúként övezi a világító fejet, melynek izzó rőtaranyára a ruha aranyos szegélydísze felel rá. Rembrandtra nagyon jellemző technika ez, misztikus-vallásos festményei sorát árasztja el égi fény, Danaétól az itt is látható Hitetlen Tamás-kép Krisztusáig. Ez ragyogtatja fel Jákob létráját vagy éppen Faust-doktor ördögidéző, mágikus csillagát. És akkor még nem szóltam a számtalan rézkarcról (anno a Szépművészeti mutatta be a művész grafikáit), fentről alázúduló sugárözönnel vagy elemi erejű vihar sűrű jégverésével.
Jól megválasztott festmény ezért a kiállításon is látható Bűnbánó Szent Péter foghíjas öregembere, ami akár önarckép is lehetne. Az ő beesett arcát is körülöleli a kegyelem mennyei glóriája, míg dísztelen barna gúnyája körül sötétbe mosódik, feloldódik a háttér kőoszlopa. Csontos kezének háromszöge és a kulcsoké válik csak el e semmitől, kiabáló valóságával.
És a többiek
Szemléletesen mutatja be azt is a kiállítás, honnan jött mindez (soha, senki nem a „semmiből” lép elő): látjuk a leideni festőműhely művészpalántáinak hasonló „elmosó” technikával készült munkáit, vagy a tanítványokét, Dou-ét, Flinckét.
Amíg azonban Rembrandt maga az illékonysággá párolódó, éteri mozgás és lendület, ez nem mindig sikerül az arany évszázad kortársainak. A portrék modelljei néha csípőre tett kézzel, mereven állnak pózba, a posztócéhek, lövészegyletek tagjai pipeskedőn nyúlnak poharuk után. Örömmel fedezünk ugyan fel egy-egy bibircsókot, elálló fület, krumpliorrot, gyulladt szemhéjat (Aert Pietersz, A Szent György lövészegylet tisztikarának bankettje), az idézett festmény mégis nehézkes. Persze nem kis fába vágja a fejszéjét, aki a korban divatos csoportképek megörökítésére vállalkozik, hiszen ide is elkélne a kompozíció mozgalmassága. Elég összevetni az itt látható boncolást (szintén Aert Pietersz, Dr. Sebastian Egbertesz anatómiai leckéje) Tulp doktor híres anatómia-órájának sokkalta feszesebb, háromszöget és nem sivár vízszintest formázó kompozíciójával. Rembrandt képén a kipreparált izmok nyalábja a sarokba vetett könyv elrongyolt lapjaira felel – vanitas ez a javából.
Való igaz, az elmúlásra intő csontvázak kilépnek a csendéletekből, és homályos sarkokba költöznek. Amúgy a szobabelsőket belengő félhomály az, ami talán megteremti a rembrandti misztikához szükséges derengést is; ez sem a semmiből származik. Az ólomüvegablakokon beszűrődő derengés veti fényjátékát a falra egy gyermekét ringató anya mellett, a háttérben a cseléd elforduló, fenyegető sötét tömege. Akár csontváz is lehetne. Ablakhoz húzódva pergeti rokkáját egy asszony, itt szab ollójával a kelmébe a szabó, miközben inasai tűbe fűzik a cérnát (van itt mozgás, Simmel). Ide telepszik Vermeer híres geográfusa és csillagásza is. Éggömböt a lakásbelsők falain is láthatunk. Gyertyafény mellett vizslatja a sötét eget Gerrit Dou csillagásza, szemüvegesen, amit tán Rembrandt szemüvegárusától szerzett be.
A sötét enteriőrök titokzatos labirintusok is lehetnek, szobák sorába vezetnek, a perspektíva törvényei szerint. Enyelgéseket lehet itt kilesni (Nicolaes Maesz, A hallgatózó) vagy a hátsó udvar fényeiben ejtőzni rokonok népes hadával (Lewis Mumford megkülönböztetetten előnyösnek mondja az amszterdami házak alaprajzát városfejlődésről szóló könyvében).
Tágasság és bezártság, fényűző gazdagság, aranyak, Nautilus-kagylók, porcelánok csillogása és sötét nyomor él egymás mellett e világban (az utóbbi Ostade nagyszerű zsánerképein).
A legjobb alkotások nemcsak az életet érik tetten a maga mozgalmasságában, zenélő ifjaival, vidám dorbézaival és örömlányaival, de mögöttes tanító célzatukat sokrétű szimbolikába is öltöztetik. Kedvencem Gerrit van Honhorst Érmét vizsgáló idős nője. Itt is gyertyaláng zárja fénykörébe az arc ezer ráncát, amelyre a turbán és a nyaklánc fonatai válaszolnak. Derengő aura veszi körül az érmét tartó kéz és kar izzó bíborvörösét. Íme, tanmese a 17. századból vagyon és mulandóság ellentétéről.
