Egy kis Békés megyei faluból származom. A szüleim melósok, akik anno nem is értették, mit érdekel engem a művészet meg az irodalom. Mára megbékéltek vele; megszokták. Persze csodabogárnak néztek, amikor tiniként a Filozófiai Kislexikont kölcsönöztem ki a falusi könyvtárból, vagy amikor egyetemistaként az irodalomelmélet óráimról beszéltem nekik lelkesen.
Az egyetemen, tehát már majdnem felnőtt koromban szembesültem először azzal, hogy a műveltséggel, az olvasottsággal menőzni is lehet, hogy nem vagy ciki vagy stréber, ha téged olyan elborult dolgok érdekelnek, mint az irodalomtudomány, hogy menő vagy, mert elolvastad az Ulyssest, hogy még menőbb vagy, ha beszélni is tudsz róla.
Nem egyszer voltam résztvevője egymás tudására licitáló fröccsözéseknek az éppen aktuális, a bölcsészek második otthonának számító kávézókban, romkocsmákban. Ment a ki mit olvas éppen, ki melyik kultfilmet nézte meg a hétvégén, ki miről ír szemináriumi dolgozatot, ki miből tervez szakdolgozatot írni ésatöbbi. Mindig azt gondoltam, hátrányból indulok, mert engem nem toltak a szüleim a bölcsészkedés felé. Most azt gondolom, köszönettel tartozom nekik.
Megírtam a végtelenül tudományos szakdolgozatomat Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének metanarratív eljárásaiból, marha büszke voltam magamra, aztán azt gondoltam: oké, innentől én is melós akarok lenni. Akkor elégeltem meg először a bölcsészkedést, és húztam el jó messzire, hogy dolgozhassak, és ne tettesem, hogy csóró gondolkodónak lenni, nagy sálban meg sodort cigarettával a szájban, Kanttal a hónom alatt olyan hű de mocskos menő dolog.
Az egyetem végére tehát – azt gondoltam legalábbis – ki lehet nőni a kultúrsznobság tüneteit. Tévedtem.
Eredetileg a „sine nobilitate” azaz „nemességgel nem rendelkező” kifejezés volt a „sznob” szó alapja. Tehát átvitt értelemben az olyan emberekre használták a szót, akik ugyan nem nemesek, de mégis rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának.
Azonban a sznobságot valaki magára is öltheti, mintegy beleélve magát abba, hogy ő is egy bizonyos csoportba tartozik. Ez a fajta sznob ember olyan stílusjegyeket, világnézetet, életstílust vesz fel, ahova valójában még nem tartozik, és talán soha nem is fog. Ilyen az álintellektuális, vagy az álgazdag ember.
A Magyar Kislexikon meghatározása szerint:
Az előkelőket vagy a szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző személy.
A kultúrsznob ma az, aki azért néz végig egy előadást a színházban, hogy elmondhassa a szintén kultúrsznob barátainak, hogy ott volt. A kultúrsznob az, aki rendszeresen be is csekkol a fészbúkon egy-egy kultúreseményről: kiállításról, könyvbemutatóról, legrosszabb esetben az Operából. Kultúrsznob az, aki szelfit készít magáról egy színházi előadás közben. Kultúrsznob az, aki megveszi a csapból folyó kortárs szerzők friss könyveit, majd Instagramra posztolja pár sorát. A kiállításon borral a kézben végigszalad, merengést tettetve megáll pár percre a kép előtt, ha mákja van, üvegezett a kép, és még a haját is meg tudja igazítani a műalkotásban. A könyvbemutatón, kerekasztalbeszélgetésen hevesen bólogat, hümmög, a metrón azért olvas, hátha elkapja az Utazó Olvasó.
Nem olyan régen meghívtunk néhány barátot magunkhoz a finoman szólva is lepukkant lakásunkba. Eljött egy idegen pár, egy barátunk barátai voltak; nem ismertük egymást. Elegánsak voltak, pedig csak söröztünk. A lány egy bézs színű ruhát, hozzá illő krém színű cipőt viselt, haját szigorú kontyba csavarta, a srác lazábbra vette a figurát: rajta sötét színű farmer és csíkos ing volt, meg néhány liter parfüm. Lassan elmehetnénk valahová! – gondoltuk. A hozzánk legközelebb eső vendéglátóipari egység a Csendes nevű kávézócska, bárocska volt. Az idegen pár repesett, helyet foglaltunk kint a színes-mesés lampionok alatt. Mindannyian az árlistát kezdtük el böngészni – zsigerből. Hamar megállapítottuk: nem itt fogunk berúgni. Mindannyian azt javasoltuk egymásnak, hogy keressünk valami olcsóbbat. Az idegen pár csendben maradt. Átvágtattunk a 250ft/korsó cimkével fémjelzett kocsmába, ami bár kevésbé megejtő, a pénztárcánkat legalább kíméli, no meg úgyis egymásra vagyunk kíváncsiak, nem a lampionokra, meg a gyertyácskákra. Pár perc telt csak el az olcsó sörök társaságában, amikor az idegen pár búcsúzásba kezdett. Vélhetően csendben a Csendesbe távoztak inkább.
Ők a gasztrosznobok. A kultúrsznob halmazon belüli aprócska részhalmaz ez, amelynek tagjai arra verik magukat, hogy mit isznak és esznek: hova járnak kézműves sörözni, tudják, hol mit érdemes rendelni, hol van igazán jó bor, és azt is tudják persze, hogy kell azt a jó bort forgatni a szájban.
A kultúrsznobok legbosszantóbb tulajdonsága az állandó, kényszeres tanácsadás. Nem tudsz úgy beszélgetni egy kultúrsznobbal, hogy ne kapj legalább tíz tippet: mit olvass, milyen darabot nézz, hol egyél, hol igyál, mit érdemes kipróbálni. A kultúrsznobból hiányzik mindenféle empátia. Nem érdekli, hogy te ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy mit csinálsz, hogy mit melóznak a szüleid végkimerülésig. Őket az élményeid, a kultúrafogyasztási szokásaid érdeklik, kizárólag addig persze, amíg tudnak vele versenyezni.
A kultúrsznobok gombamód szaporodnak. Ott ülnek mögötted a színházban, ott vannak, amikor a kabátot kéred ki a ruhatárból, sarokba szorítanak, ha egy asztaltársaságba kerülsz velük, és egymást fertőzik az értelmetlen okoskodásukkal. Egyre többen lesznek, de van remény a fertőzött egyedek létszámcsökkentésére: az ignorálás. Semmi mást nem tehetsz ellenük, csak azt, hogy befogod a füled. Ha sztoriban vannak, kivárod a menősködés végét. Ha egy jó sörözőt ajánlanak neked, megfogadod, hogy elmész oda. Ha azt kérdezik láttad-e azt a bizonyos alapfilmet, azt válaszolod: még nem, és borzasztóan szégyellem is magam miatta; aztán menekülsz, amilyen messzire csak lehet, mondjuk haza a faluba egy hétvégére.
