Egy kis Békés megyei faluból származom. A szüleim melósok, akik anno nem is értették, mit érdekel engem a művészet meg az irodalom. Mára megbékéltek vele; megszokták. Persze csodabogárnak néztek, amikor tiniként a Filozófiai Kislexikont kölcsönöztem ki a falusi könyvtárból, vagy amikor egyetemistaként az irodalomelmélet óráimról beszéltem nekik lelkesen.
Az egyetemen, tehát már majdnem felnőtt koromban szembesültem először azzal, hogy a műveltséggel, az olvasottsággal menőzni is lehet, hogy nem vagy ciki vagy stréber, ha téged olyan elborult dolgok érdekelnek, mint az irodalomtudomány, hogy menő vagy, mert elolvastad az Ulyssest, hogy még menőbb vagy, ha beszélni is tudsz róla.
Nem egyszer voltam résztvevője egymás tudására licitáló fröccsözéseknek az éppen aktuális, a bölcsészek második otthonának számító kávézókban, romkocsmákban. Ment a ki mit olvas éppen, ki melyik kultfilmet nézte meg a hétvégén, ki miről ír szemináriumi dolgozatot, ki miből tervez szakdolgozatot írni ésatöbbi. Mindig azt gondoltam, hátrányból indulok, mert engem nem toltak a szüleim a bölcsészkedés felé. Most azt gondolom, köszönettel tartozom nekik.
Megírtam a végtelenül tudományos szakdolgozatomat Calvino Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényének metanarratív eljárásaiból, marha büszke voltam magamra, aztán azt gondoltam: oké, innentől én is melós akarok lenni. Akkor elégeltem meg először a bölcsészkedést, és húztam el jó messzire, hogy dolgozhassak, és ne tettesem, hogy csóró gondolkodónak lenni, nagy sálban meg sodort cigarettával a szájban, Kanttal a hónom alatt olyan hű de mocskos menő dolog.
Fotó: vanityfair.com
Az egyetem végére tehát – azt gondoltam legalábbis – ki lehet nőni a kultúrsznobság tüneteit. Tévedtem.
Eredetileg a „sine nobilitate” azaz „nemességgel nem rendelkező” kifejezés volt a „sznob” szó alapja. Tehát átvitt értelemben az olyan emberekre használták a szót, akik ugyan nem nemesek, de mégis rájuk jellemző attitűd felvételével olyannak akarnak tűnni, mintha oda tartoznának.
Azonban a sznobságot valaki magára is öltheti, mintegy beleélve magát abba, hogy ő is egy bizonyos csoportba tartozik. Ez a fajta sznob ember olyan stílusjegyeket, világnézetet, életstílust vesz fel, ahova valójában még nem tartozik, és talán soha nem is fog. Ilyen az álintellektuális, vagy az álgazdag ember.
A Magyar Kislexikon meghatározása szerint:
Az előkelőket vagy a szellemi élet kiválóságait majmoló, hozzájuk dörgölőző személy.
Fotó: mixmag.net
A kultúrsznob ma az, aki azért néz végig egy előadást a színházban, hogy elmondhassa a szintén kultúrsznob barátainak, hogy ott volt. A kultúrsznob az, aki rendszeresen be is csekkol a fészbúkon egy-egy kultúreseményről: kiállításról, könyvbemutatóról, legrosszabb esetben az Operából. Kultúrsznob az, aki szelfit készít magáról egy színházi előadás közben. Kultúrsznob az, aki megveszi a csapból folyó kortárs szerzők friss könyveit, majd Instagramra posztolja pár sorát. A kiállításon borral a kézben végigszalad, merengést tettetve megáll pár percre a kép előtt, ha mákja van, üvegezett a kép, és még a haját is meg tudja igazítani a műalkotásban. A könyvbemutatón, kerekasztalbeszélgetésen hevesen bólogat, hümmög, a metrón azért olvas, hátha elkapja az Utazó Olvasó.
Nem olyan régen meghívtunk néhány barátot magunkhoz a finoman szólva is lepukkant lakásunkba. Eljött egy idegen pár, egy barátunk barátai voltak; nem ismertük egymást. Elegánsak voltak, pedig csak söröztünk. A lány egy bézs színű ruhát, hozzá illő krém színű cipőt viselt, haját szigorú kontyba csavarta, a srác lazábbra vette a figurát: rajta sötét színű farmer és csíkos ing volt, meg néhány liter parfüm. Lassan elmehetnénk valahová! – gondoltuk. A hozzánk legközelebb eső vendéglátóipari egység a Csendes nevű kávézócska, bárocska volt. Az idegen pár repesett, helyet foglaltunk kint a színes-mesés lampionok alatt. Mindannyian az árlistát kezdtük el böngészni – zsigerből. Hamar megállapítottuk: nem itt fogunk berúgni. Mindannyian azt javasoltuk egymásnak, hogy keressünk valami olcsóbbat. Az idegen pár csendben maradt. Átvágtattunk a 250ft/korsó cimkével fémjelzett kocsmába, ami bár kevésbé megejtő, a pénztárcánkat legalább kíméli, no meg úgyis egymásra vagyunk kíváncsiak, nem a lampionokra, meg a gyertyácskákra. Pár perc telt csak el az olcsó sörök társaságában, amikor az idegen pár búcsúzásba kezdett. Vélhetően csendben a Csendesbe távoztak inkább.
Fotó: winefolly.com
Ők a gasztrosznobok. A kultúrsznob halmazon belüli aprócska részhalmaz ez, amelynek tagjai arra verik magukat, hogy mit isznak és esznek: hova járnak kézműves sörözni, tudják, hol mit érdemes rendelni, hol van igazán jó bor, és azt is tudják persze, hogy kell azt a jó bort forgatni a szájban.
A kultúrsznobok legbosszantóbb tulajdonsága az állandó, kényszeres tanácsadás. Nem tudsz úgy beszélgetni egy kultúrsznobbal, hogy ne kapj legalább tíz tippet: mit olvass, milyen darabot nézz, hol egyél, hol igyál, mit érdemes kipróbálni. A kultúrsznobból hiányzik mindenféle empátia. Nem érdekli, hogy te ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy mit csinálsz, hogy mit melóznak a szüleid végkimerülésig. Őket az élményeid, a kultúrafogyasztási szokásaid érdeklik, kizárólag addig persze, amíg tudnak vele versenyezni.
A kultúrsznobok gombamód szaporodnak. Ott ülnek mögötted a színházban, ott vannak, amikor a kabátot kéred ki a ruhatárból, sarokba szorítanak, ha egy asztaltársaságba kerülsz velük, és egymást fertőzik az értelmetlen okoskodásukkal. Egyre többen lesznek, de van remény a fertőzött egyedek létszámcsökkentésére: az ignorálás. Semmi mást nem tehetsz ellenük, csak azt, hogy befogod a füled. Ha sztoriban vannak, kivárod a menősködés végét. Ha egy jó sörözőt ajánlanak neked, megfogadod, hogy elmész oda. Ha azt kérdezik láttad-e azt a bizonyos alapfilmet, azt válaszolod: még nem, és borzasztóan szégyellem is magam miatta; aztán menekülsz, amilyen messzire csak lehet, mondjuk haza a faluba egy hétvégére.
Juj …
Amikor egyik a másikra ráakasztja, kultúrsznob, vizsgáljuk meg, ki mondja, kinek. Jelen esetben egy olyan személy mondja, akinek „szülei melósok, akik anno nem is értették, mit érdekli őt a művészet meg az irodalom”. Vélhetően ezért szembesült a ténnyel – olvasni nem ciki – oly későn, egyetemi évei alatt, ahová becsületére legyen mondva, jelentkezett. Mindenki él valamiből, ezért a tényt, hogy elment melósnak, úgy értelmezem, hogy fizikai munkát végzett vagy legalábbis olyan munkát, ami mellett nem foglalkozott tovább irodalomtudománnyal. Szerintem az a kultúrsznob, aki a kultúra iránti fogékonyságát és érdeklődését az egyetemi éveire szűkíti. A diploma megszerzése után pedig örömmel vág neki a nagy életnek, miután rövid időn belül magába szippantotta az elkövetkezendő néhány évtizedre elegendő olvasmány- és élményanyagot. Persze vannak kevésbé szerencsések, akikben ez az érdeklődés az egyetemi évek után sem hanyatlik és mintegy az életmód részét képezi, ezáltal folyamatosan értékes energiákat elvonva a melós munkától.
„A kultúrsznob ma az, aki azért néz végig egy előadást a színházban, hogy elmondhassa a szintén kultúrsznob barátainak, hogy ott volt”. Viszont ha ezek után beszélgetnek is róla, már nem kultúrsznobok. „Kultúrsznob az, aki szelfit készít magáról egy színházi előadás közben.” Ez valóban vicces, ilyennel még nem találkoztam, de inkább színházból tegye, mint egy romkomcsa vécéjéből. „Kultúrsznob az, aki megveszi a csapból folyó kortárs szerzők friss könyveit, majd Instagramra posztolja pár sorát.” Kinek van annyi pénze, hogy csak ezért vegyen meg egy könyvet? A sorok írója melós létére igen jó körökben forog 😀 „Nem érdekli, hogy te ki vagy, hogy honnan jöttél, hogy mit csinálsz, hogy mit melóznak a szüleid végkimerülésig.” Egy színházi előadás kapcsán valószínűbb, hogy azt kérdezik valakitől „hogy tetszett”, nem pedig azt, hogy „mit melóznak a szüleid végkimerülésig”, de természetesen miért ne. Azzal a jó tanáccsal tudnék szolgálni, hogy ha egy társaságban egy adott előadásról folyik beszélgetés, akkor az illető ne lepődjön meg azon, hogy a kérdések a témára fognak irányulni, nem személyére. Persze beleszőheti megszólalásába honnan jött és mit melóznak a szülei, anélkül, hogy valaki tételesen megkérdezné. Én például nem szeretem, amikor valaki egy darab kapcsán nem a látottakra reagál, hanem a magánéletemet firtatja. Különbözőek vagyunk 🙂 A gasztrosznobokat meg kell, hogy védjem. Jó tippeket lehet tőlük kapni, anélkül, hogy végigjárnád az összes éttermet és magad derítenéd ki, hol és mennyiért tudsz jókat enni. És miért kellene egy faluba menekülni? A kultúrsznobok elől? A falvakban nemcsak a kultúrsznob a kevesebb, hanem a jó előadás is. Az illetőnek nemcsak a sznobokkal, hanem a várossal is baja lehet…Menjen azért haza, hogy láthassa melózásban megfáradt szüleit, ne azért, mert a kultúrsznobok üldözik.
Kedves Pompadour,
nem bánom a személyeskedést, hiszen ez a jegyzet is személyes. Nagyon sokaknak tetszett a cikk, nevettek rajta – mások véresen komolyan vették, és bőszen kötekedni kezdtek. Nincs bajom a várossal, még a sznobokkal se, ez csak egy vicces cikkecske arról, amit néha tapasztalok. Azt gondolom, akkor kultúrsznob valaki, ha felszínes kultúrafogyasztó, ha a látszat miatt ül be a színházba vagy egy könyvbemutatóra. Az Instagramos, szelfis példa csupán poén – bár egy színházból szelfizést tényleg láttam. 😀 Legközelebb bekattintom a humor-kategóriát is a biztonság kedvéért.
Bárcsak többen lennének „kultúrsznobok” és járnának el színházba, irodalmi estre, művészfilmekre, komolyzenei koncertekre, operába, balettre… Legyen mindenki kultúrsznob és kapcsolja ki a kereskedelmi televízió ontotta baromságokat! Sznob az, aki sznobozik jeligére.