Bár Peter Weiss Marat/Sade-ja a színháztörténet egyik nagy klasszikusa, a Merénylet című előadása az Átriumban azt a benyomást kelti, hogy itt jóval többről van szó, mint egyszerű feldolgozásról. A téma a forradalom. Mesélne arról, miért éppen ehhez a darabhoz nyúlt?
Úgy gondolom, Weiss darabja azonnal hozza az aktualitását, amint egy társadalmat bárhol a világban hatalmi túlkapások érnek. Ez egy rafináltan megírt darab, visszatér egy origóhoz: az emberi jogok dekrétumának megszületéséhez. Éppen ezért kerül elő újra és újra, bármely időben a demokrácia megkérdőjelezettsége esetén. Hogy mindez mennyire aktuális ma Magyarországon, azt talán jól mutatja, hogy párhuzamosan a Katona József Színház is műsorra tűzte Weiss darabját. Benne van a forradalom témája a levegőben. Hangsúlyosan helye van a magyar színházi élet repertoárján. Ha valaki felelős polgár és a világról gondolkodó személy, akkor ez a darab tökéletes apropó, hogy el merjünk gondolkodni olyan kérdésekről, mint szabadság, hatalom és forradalom.
A forradalmiság témájának az aktualitását említve, izgalmas a jelmezek kérdése, hiszen Tamara Barnoff divattervező munkái. Célja volt mindennek, hogy eltávolítsa az előadást a színházi formától, a színpadiságtól? Legyen az, ami a színpadon történik „utcai”?
Semmiképpen nem akartam kifejezetten jelmezeket látni a színpadon. Fontos, hogy tizenkét nő szerepel a Merényletben és az volt a célom, hogy mind a tizenkét nő a darabbeli szerepüktől függetlenül jelenhessen meg a színpadon egy mai, 2014-es konstellációban. Kvázi civil állapotban, hogyan jelenik meg ma egy díva egy téttel bíró helyzetben? Mit jelent forradalmat csinálni és meddig tarthat ebben ma az elegancia? Mikor kell levetni ezeket a ruhákat és mikor lehet visszaölteni? Meghazudtolnak-e bármit? Az ebből történő kivetkőzések és kontrasztok érdekeltek. Úgy éreztem, hogy így kihozhatom a színházból a helyzetet és belehelyezhetem a mi világunkba.
Ott van még az előadás „színház a színházban” kerete is, ami hasonlóan, kirántja a fikcióból a színpadon történteket, emlékezteti a nézőt a valóságra. Illetve Weiss darabja egy elmegyógyintézetben játszódik…
Igen, a darab egy elmegyógyintézetben játszódik, ez Weiss alapötlete. Én azonban mindent, ami erre hajaz kihúztam a szövegkönyvből. Úgy gondolom ugyanis, hogy ma Magyarország tökéletesen analóg egy elmegyógyintézet kategóriájával. A magyar realitás és a független színházi viszonyok egyaránt, ergo nem éreztem, hogy szükség lenne erre külön hangsúlyt téve, elterelni a figyelmet arròl, hogy hol zajlik a mi előadásunk. A meghúzott szövegváltozatban, ami elhangzik a színpadon, semmi nem utal rá, azonban a szélsőségek, amiket a színpadi helyzetek mutatnak, megmaradtak, őrzik és érzékeltetik ezt az elmebeteg állapotot.
Mi az Ön szerint, ami a független színházak jelenlegi helyzetében egy elmebeteg állapotával mutat analógiát?
Úgy gondolom nem csupán maga az előadás, de egészében ennek a produkciónak a létrejötte tökéletesen demonstrálja a helyzetet. A független színházak alulfinanszírozottságát, illetve inkább finanszírozatlanságát. Az NKA támogatása nélkül kellett forrásokat találnunk a Merénylethez és éppen ezért, az, hogy létrejött, számomra a függetlenség kivívását is jelképezi. Nem csak a színház terén, de általános korjelenségként érzékelem az öncenzúrát, az inkább hallgatást, az inkább ki nem mondást. Ezek olyan meghatározói az életünknek, amikkel muszáj volna szembenéznünk. Már pedig mi lehet jobb fórum a szembenézésre, mint a színház? Éppen ezért kellett ennek az előadásnak igenis létrejönnie, hogy bizonyítsuk: ki kell mondani a gondolatainkat és a véleményünket, nem szabad hallgatni.
Említette, hogy ha valaki felelős polgár, akkor Weiss darabja lehetőséget ad az elgondolkodásra. Úgy gondolja, hogy a színháznak feladata ezeknek a kérdéseknek a felvetése, vagy csupán lehetősége?
Azt hiszem az, aki ma Magyarországon felelős művész, kénytelen ilyen produkciókat létrehozni. Radikális gondolatokat megfogalmazni és kérdéseket feltenni. Mint független alkotó, számomra ez van terítéken, a téma egyszerűen kikerülhetetlen, amennyiben nem akarom homokba dugni a fejem. Nem tudnék magammal szembenézni, ha a jelen helyzetben egy szépelgő, a szerelemről szóló előadást hoznék létre. Persze, az is kell, azonban még egy szerelmi történet elmesélése is megköveteli, hogy kontextusba helyezzük. Ha nem így tennénk, pusztán egy életidegen gyártmányt hoznánk létre.
Mindemellett nagyon is hiszem, hogy a popularitásnak is helyt kell kapnia ezekben a törekvésekben. Azért is, mert hatalmas mértékű közönyt és elzárkózást tapasztalok ma ebben az országban. Én éppen ez ellen a hatástalanság ellen próbálok a magam módján küzdeni. Tehát a megfelelés kényszere nélkül egy szélesebb közönséghez is eljuttatni a gondolataimat és van egy ilyen értelemben vett, jó popkulturális közeg is, ami ezt elősegítheti. Bár sajnos még mindig túl sokan járnak csak reménykedni és szórakozni színházba.
Van egy síkja az előadásnak, ami nem is kicsit provokatívan éppen a tömegkultúrát és a tömegkommunikációt kezdi ki. A színpadon a háttérben elhelyezett vetítőkön utcai plakátokra emlékeztetve futnak különböző „reklámok”, elég direkt utalásokkal…
A vetítésben megnyilvánuló direkt kommunikáció lényeges pontja volt a koncepciónak, direkt gesztus. Pontosan olyan szintű bugyuta kommunikáció zajlik ma ebben az országban, mint ott a színpadon. Ennyire sokkoló információdömping közepette kell meghallanunk egy-egy gondolatot, ettől lesz mindez egyfajta látlelete a valóságunknak. Sokan mondják, hogy nem bízom a színészeimben. Nem igaz, én a nézőmben szeretnék bízni, hogy a zűrök és a káosz közepette felismeri, hogy muszáj kiszűrni kivel ért és nem ért egyet, hol talál értékes gondolatokat.
Az egyik „plakát”, a Hohes-C reklám pont a kortárs művészetek érthetetlenségét és befogadhatatlanságát emeli ki. Akkor üzenet volna ez a művészeteknek, elsősorban a kortárs színháznak? Több közérthetőséget?
Elegem van az áthallásosságból. Lehet engem ezért felületesnek, szintén demagógnak, az előadást meg bugyutának gondolni. Én úgy gondolom, mindennapi szinten olyan dózisban ér minket a demagógia, hogy az azzal szembehelyezkedő szofisztikáltabb kommunikációnak már nincs esélye. Inkább álintellektuális hatást kelt. Ma, 2014 Magyarországán nem áthallásosságra, hanem egyértelmű kommunikációra van szükségünk. Éppen azért, mert ebben az országban olyan tökéletes a közöny. Nem fókuszálunk, hagyjuk elillanni a gondolatainkat – mert hagyjuk, hogy a minket érő hatások már csírájában kiheréljék a forradalmi gesztusoknak még csak a lehetőségét is.
