+ Ajánló

Vérrel és spermával váltottam ki magam (Теллурия)

szorokin tellúria

A régebbi regényei alapján sokan megkedvelték már Vlagyimir Szorokin (1955-) prózáját. A napokban jelenik meg a Tellúria. Itt beleolvashatsz!

Keresés a weben

Vlagyimir Szorokin: TELLÚRIA – Gondolat, 2014 – fordította Gábor Sámuel – 345 oldal – ISBN 978 963 693 562 7

XLVI.

(…) Szergej Venyegyiktovics fehér parasztingben ült a széken, egyik kezében felesége, másik kezében fia kezét szorongatta. És időnként olyan erősen megszorította ezt a két kezet, mintha meg akarna bizonyosodni róla, hogy ők nem ugyanolyan gyötrő kísértetek csupán, amilyenek a családjától távol töltött négy év alatt, éjszakánként, mikor álmatlanul hánykolódott fekhelyén, oly gyakran keresték fel.

Beszélt. Szerettei pedig hallgatták őt.

– Az emberiség vonzalma a narkotikumok iránt valóban kimeríthetetlen. Ez a vonzalom a régmúltban gyökeredzik, a kőkorszakban, mikor az emberek még a természet közelében, az állatok közt éltek. Már akkor is rágták a kokacserje leveleit, belélegezték a füstöt, itták a gumók levét, ették a hallucinogén gombákat. Szeretteim, tisztán látom magam előtt ezt az őskort, amikor a szűz anyatermészet ölén, a tábortűz mellett, a leölt állatok bőrébe bújva őseink olyan növényeket fogyasztottak, melyek látomásokban részesítették őket. Olybá tűnhet, velünk ellentétben ők be kellett érjék az anyagi, látható és tapintható világgal, tökéletesen bele kellett simuljanak a természet világába, csak azt vehették el, ami a túléléshez és a faj fenntartásához nélkülözhetetlen, csak a húst, csak a növények édes gyökerét, csak a lenyúzott bőrt, az ágat és a követ, mely segítette őket a vadászatban, testük védelmében, a hideg elleni küzdelemben, a vadászathoz és halászathoz alkalmas eszközök előállításában. Hanem már akkor is vonzotta őket a látomások világa. Hiszen az ember kiűzetett a paradicsomból, s ilyenképpen soha nem olvad már eggyé az őt körülvevő világgal – az ősemberek esetében a természet világával. A világ és az ember közt tátongó szakadék már akkor végzetes volt, amikor még mamutok és machairodusok verték fel bőgésükkel a szűz erdők csendjét, mikor még az ember is inkább vadállathoz hasonlított. És ez az alacsony homlokú, erős állkapcsú, szőrős, kecskebőrbe burkolódzó ember már akkor kérges kezébe fogta az apró-pici gombát. Nem mint táplálékot, hanem mint idegen világok meghódításának eszközét emelte szájához.

Lukomszkij elhallgatott. Végigjártatta tekintetét a vadul burjánzó, elhanyagolt kerten, majd fölemelte szemét, oda, ahol a bárányfelhők mögül a májusi égbolt kandikált elő.

– Minden elhalványul, elfehéredik és kialszik az isteni tellúr árnyékában. Ennek a terméknek nincs párja a narkotikumok világában. A heroin, a kokain, a bélyeg, a spuri: mélységes nyomor ehhez a tökéletességhez képest. Tegyétek a kőbaltát a hegedű mellé, és csak tízezer években tudjátok mérni köztük a távolságot. Az eszével élő ember fejlődik, világa változik, összetettebbé válik, a technika egyre újabb eredményei szövik át, az ember az anyagból atomenergiát állít elő. Változnak azok az anyagok is, melyek segítik az ember túlélését e világon. A gömb, a kocka, a piramis, a henger, a kúp, a csonkakúp, a tórusz, a spirál – mind az új kor és az új technológiák termékei. Volt idő, mikor csúcstermékeknek tűntek számunkra. Sokan, akik bevizsgálták őket, mind ugyanazt mondták, s hangjuk egyetlen zengő kórussá olvadt össze: ez a csúcs, ez maga a tökély, hogy is akarhatnánk ennél többet, vágyaink ki-e-lé-gül-tek! És így ment majdnem húsz évig. Az isteni tellúr felfedezéséig. Kedveseim, szedjétek le erről az asztalról a tányérokat, a csészéket, a villákat, és rakjatok rá egy hatalmas mérleget, terítsétek le réz serpenyőit fekete bársonnyal. Halmozzátok fel a bal oldali bársonyos serpenyőben mind a termékeket, amiket elsoroltam, és helyezzetek a jobb oldali serpenyőbe csak egyetlen csillogó tellúrszöget. És csodát fogtok látni: a jobb oldali serpenyő győzedelmesen alászáll. Úgy igaz, a színtellúr szög erősebb a modern narkotechnológia egész geometriájánál, mindezek a piramisok, tóruszok és gömbök erőtlenül emelkednek fel vele szemben. Bizony, könnyűnek találtattak. Bizony, nem foghatók a magasztos tellúrhoz. Bizony, fényesre csiszolt pofázmányuk korcsra sikeredett!

Miután az utolsó mondatokat kiejtette a száján, levegővétel nélkül, szinte üvöltve, most egy pillanatra megállt, lenyugodott, majd folytatta:

– És velük együtt mint léggömbök szállnak fel mind a gépektől, szakemberektől, különféle preparátumoktól roskadozó laboratóriumok, saját impotenciájuktól felfúvódva felrepülnek mind a tudósok a képleteikkel, a mágusok, az alkimisták, mind, mind, akik életre hívták ezeket a semmirevaló piramisokat, kockákat, hengereket, akik hiába reménykednek benne, hogy az emberiség öntudatlan gyermek módjára majd nekiáll játszadozni ezekkel a kocka-piramisokkal, és oázik és szellent örömében, és hálásan csorgatja a nyálát: dicsőség nektek, új csodák sámánjai! Az emberiség nem kisgyermek. Az emberiség olyasvalami, ami az igazságra szomjazik. Az ember pedig olyasvalaki, akinek feladata nem a leküzdés és a felülkerekedés, hanem az útkeresés és a küzdés maga. Mindennapos, mindenórás, mindenperces, mindenmásodperces küzdelem…

Szergej Venyegyiktovics elhallgatott, elfordította fejét, mutatta koponyájának jobb oldalát, ahol füle fölött aprócska sebhely látszott.

– Utazásom az isteni tellúrhoz négy hosszú éven át tartott – folytatta Lukomszkij. – És noha tudom, ti mennyit szenvedtetek ez alatt a négy év alatt, egyetlen percig sem sajnálom ezeket az éveket. Én is szenvedtem, tőletek távol, kedveseim, rettenetesen, elmondhatatlanul szenvedtem. Mennyi álmatlan éjszakát töltöttem azzal, hogy csak rátok gondoltam! Csak rátok, kedveseim! Bárcsak egyetlen rádiócsók tőletek, csak egyetlen szálkácska… Ám nem pusztán szenvedtem a távollét miatt, volt öröm is mindebben. Arra gondoltam, hogy mikor visszatérek hozzátok, olyan csodáról számolhatok majd be nektek, amely egyszeriben értelmessé, teljes értékűvé, magasztossá varázsolja életeteket. És ez a gondolat segített nekem elviselni ezt az örökkévalóságig tartó, nehéz utat, a búcsút, a nélkülözést, elviselni mindazt, ami osztályrészemül jutott, mindazt, amivel csak találkoztam az isteni tellúrhoz vezető hosszú utam során. Ó, ez az út, ez az út az olyannyira vágyott világ felé…

Lukomszkij lehunyta kialvatlan szemét. És így maradt, mozdulatlanul, mintha képzeletben újra megindult volna ezen az úton. Végül újra megszólalt, de szemét nem nyitotta ki.

– Beutaztam Rjazanyt lóvagonban, vérrel és spermával váltottam ki magam a tartariai gengszterek fogságából, dolgoztam rakodómunkásként Baskíriában, éltem tolvajként Urálban, megvetett koldusként Barabinban, eltöltöttem három hónapot egy tellúriai vizsgálótáborban, ahol négyszer megerőszakoltak. És mindezt csak azért bírtam ki, hogy huszonkilencszer tellúrszöget verjenek a fejembe. Ami meg is történt.

Kinyitotta a szemét.

– Tudjátok, mi adja a tellúr erejét. Hogy legdédelgetettebb vágyainkat, legrejtettebb álmainkat hívja elő agyunkból. És ezek az álmok jól átgondoltak, mélyek, érettek, nem pillanatnyi ingerek hatására keletkeznek. Minden korábban ismert narkotikum magával rántott bennünket, ránk kényszerítette saját álmait, saját akaratát, saját elképzelését vágyról és kielégülésről. Emlékszem, amikor először próbáltam közönséges bélyeget, mindössze tizenegy éves voltam. És olyan képeket láttam, melyek megrendítők, de egyúttal félelmetesek is. Tudjátok ezt jól, kedveseim. Fokozatosan megtanultuk elfogadni, hogy szinte mindig csak a puszta kielégülést kapjuk. És más, tökéletesebb termékek ugyanezen az elven működtek. A tellúr viszont… az isteni tellúr nem eufóriát nyújt, nem görcsös kielégülést, nem pörgést, nem a megszokott szivárványos lebegést. A tellúr egy teljes világgal ajándékoz meg benneteket. Kiterjedt, valóságos, eleven világgal. És én abban a világban találtam magam, amelyről kora gyerekkorom óta ábrándoztam. Urunk, Jézus Krisztus tanítványa lettem.

Úgy tűnt, Lukomszkij szeme könnybe lábad, ám ehelyett valami újszerű, különösen mély és erőteljes csillogás jelent meg benne.

– Minden kisgyermekkori és ifjúkori ábrándom, minden képzelgésem Urunk életéről, cselekedeteiről és csodás tetteiről megelevenedett előttem. Az apostolok egyike lettem. Ott voltam Vele, Palesztina földjét jártam, hallgattam a Hegyi beszédet, bort ittam a kánai menyegzőn, úsztam a Genezáret-tóban, láttam az üregből kilépő, feltámadt Lázárt, a megtisztult bélpoklosokat és a disznók nyáját, ahogy a meredélyről a tengerbe vetik magukat, aludtam a Getsemáne-kertben, és tehetetlenül zokogtam a Golgotán, mikor a rómaiak a keresztre feszített Megváltóba döfték dárdájukat…

Lukomszkij elhallgatott. Hallgatott családja is.

szorokin tellúria

– Mindent láttam – mondta Lukomszkij, de olyan hangon, hogy felesége és fia beleremegtek. Felesége anyjának arca önkéntelenül eltorzult, öreg, duzzadt szeméből patakzottak a könnyek. Mégsem emelte fel kezét, hogy könnyeit letörölje. A feleség fogta férje kézfejét, és olyan odaadón nézett a szemébe, mintha ott lett volna vele Kánában, ott a Golgotán. Fia sírással küszködött, kipirult arcából keserű szemrehányás áradt: miért nem lehettem ott veled, édesapám? Csak a hatéves Rita ült továbbra is mozdulatlanul, dermedten. Tágra nyílt, búzavirágkék szeme mintha keresztülnézett volna apján.

– Kedveseim – folytatta Lukomszkij. – Most már mindnyájunknak van célja az életben. Tudjuk, mit tegyünk. Tudjuk, hogyan, miért éljünk.

Váratlanul felállt, ellökte a széket. A szék nesztelenül dőlt el a friss májusi fűbe. Lukomszkij hóna alá kapta a lányát és felrakta az asztalra. A kislány, aki ezen cseppet sem lepődött meg, továbbra is ugyanolyan tágra nyílt szemmel meredt maga elé.

– Mondd ki, édes lányom, mi szívünkben ég – biztatta Lukomszkij, és térdre ereszkedett.

Felesége, fia és felesége anyja is térdre borult.

A kislány felemelte arcát, a virágzó meggyfa ágain keresztül belenézett a napba:

– Mi Atyánk, ki vagy a mennyekben. Szenteltessék meg a Te neved; jöjjön el a Te országod, legyen meg a Te akaratod, mint a mennyben, úgy a földön is. A mi mindennapi kenyerünket add meg nékünk ma. És bocsásd meg a mi vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk azoknak, a kik ellenünk vétkeztek; és ne vígy minket kísértetbe, de szabadíts meg minket a hazugságtól és az ellenségeskedéstől.

– Ámin – mondta Lukomszkij.

És megkönnyebbülten elmosolyodott, először ezen a végtelenül hosszú és nehéz napon.

Kattints ide a hozzászóláshoz

Hozzászólás

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.

I accept the Privacy Policy

Népszerűek

To Top