A férfi tekintete premier plánban a távolba mered, állkapcsa megfeszül, homlokáról veríték csorog. Aztán látszik az is, hogy fejszét tartó kezére már régen rászáradt az amúgy halálosan fertőző zombivér, dzsekije és izomtrikója olyan tökéletes szögben állnak még egy évnyi éhezés és nem alvás után is kidolgozott felsőtestén, mintha éppen egy plázabolt ruhareklámjához fotóznák. Megszokta már, hogy ő az alfahím, állandóan bizonyított macsóságának köszönhetően halad a cselekmény, olykor visszafelé, de legalább valahova.
Félelmetes tulajdonságai közé tartozik
továbbá, hogy akár egy 2B-s ceruzát is képes egy éppen aktuálisan megmentendő személy védelmére fordítani, átdöfve azt jobb napokat látott néhai embertársai szemgolyóján. Agyig, hogy értelme legyen, hiszen itt nem csak a túl eleven képekkel ábrázolt hústrancsírozás és menőzés a lényeg.
A zombi műfaj legfrissebb példányai,
mint például a nálunk is nagyon kajált The Walking Dead (szerencsére nem fordították le Járkáló halottakra) tényleg nem éri be ennyivel. A riogatós horrornak mindig elég volt néhány kellőképpen trutyisnak tűnő szörnybábu, meg jó maszkmester, egy-két fűrészt utánzó vonós a zenéhez, és egy ájuldozó naiva. Itt azonban kezdettől fogva másról van szó, ahogy túljutnak az „úristen-ez-egy-ember-volt-valaha-most-meg-akar-enni-lelőhetem-vajon” kérdéskörén, már újra az emberek számítanak.
Vagyis, hogy mit éreznek,
gondolnak, találnak helyesnek a megmaradók kisebb-nagyobb csoportokban, a szó szerinti túlélésre játszva, miután mondjuk saját családtagjaikat kellett valóban átsegíteni a másvilágra. A sorozat előnye, hogy lassan, de biztosan megmutatja, hogyan lesz hétköznapi, megszokott valóság a sétálgató halottakból, akik hordáin különösebb szemrebbenés nélkül átjutnak hőseink néhány fémcső, vagy százas szög segítségével. Ekkora hol vagyunk már az Éden fáitól, ahol még lelkiismereti kérdést és halálfélelmet keltett a szereplőkben egyetlen zombi is.
A Walking Dead annak köszönheti sikerét,
hogy grammra méri a pszichológiát. Kellemesen kiszámolva csepegteti a felkavaró morális dilemmákat, hogy sose legyen belőlük egyszerre túl sok, vagy túl kevés. Célba ért a dolog, ha elfelejtettünk levegőt venni, kifutottunk közben a százas zsepiért, vagy muszáj megkérdeznünk a mellettünk ülőt, hogy mit gondol adott felkavarodásról. Folyamatos újraértelmezésnek, kérdésfeltevésnek vagyunk kitéve, a végtelenül bolyongó és cserélődő csapatok tagjai bármikor lehetnénk mi is, mert senkinek nem a valaha volt szakmája, státusza, hanem az ösztönei és a rátermettsége teremtik a biztonságát.
Általában nem azon pörgünk
a nap huszonnégy órájában, hogy mi volna a saját személyes válaszunk egy adott helyzetre egy társadalmi normák nélküli világban, hanem inkább a kultúránk szerint játszunk a béke és a rend kedvéért. Még szép, hogy magunkra veszünk egy olyan kérdést, a már kellőképpen szimpatikus szereplőink dilemmáját, hogy például megöljünk-e néhány vadidegent, csak mert lehet, hogy majd kell nekik a kajánk. Mit kezdenénk egy ilyen szituban egy terhes nővel, vagy egy amputált lábú orvossal? Úgy, hogy a csapból víz folyik, és egyértelmű, hogy van valami a hűtőben, nem fogunk ezen kattogni. De biztos távolból azért sokat segít az ember önismeretén, ha elmeditálgat a feldobott kérdéseken. Hát erre kellenek nekünk a zombik.
