A címzetes docenstől, filozófiatanártól egy versével búcsúzunk, amit tanítványa tett közzé a Facebookon.
Martin Endre
A vásár
Este
a hűlő betonra kerülnek
halomba, gúlába, kosárba rakva az álmok,
az ájult ujjvégeken rángó görcsös álmok
és mord hajnalok, a talpon találó, keltében látott,
görnyedten dajkált koraszülött napok, s a harmatos hajnalok
párás, lucskos-fényes suhintása ráhajtja
rá a kapára kaszára gyönge ágra, rátöri
rátöri a búvó tövekre, a töretésben földtestvérre
rá a ropogó gerincet, az elmulasztott ölelést,
rátöri csavarja túrja az asszonynak-embernek nem jutó szerelmet,
csókot a falatra, ölelést a zsákra, simítást a markolásra,
birtoklást a göröngyre, gyönyört a gyümölcsre,
s a gyereket, hogy újra kezdje, rá a sohasem nyújtózó életet
estére a hűvös betonra halomban, zsákban, kosárban,
a reggelek szikkadását, nyelek görcsét, nyelvek tapadását,
delek sujtását, küldött ebédek dermedését, porszagú délutánok
sós tapadását, lopakodó esték tarkónvágását, ágyát, ájulását,
egy este zsákba csomózzák, kosárba gyűjtik, betonra terítik
a gyenge bőrű, rózsaszín, hámló-kényes újkrumplit,
édes-kesernyés gömb utasaival a suttogó-susogó sajkás borsót
apró rekeszekben kucorgó félénk, gyönge ribizlit,
könnyeztető, karcsú, pihebajszú morcos hagymát
dúslombú, fehérhúsú, piroskedvű, ropogós retket,
gyenge gyomrú, magvait nyugtató, messzire fehérlő, hízott tököt,
eső hasította, kukac kínozta, párbanjáró cseresznyét,
zöld sapkás, sokmagvú, felemás, csalfa epret,
világlombú, fehéreres, pöffeszkedő kelt,
földágyából keltett, meztelen répát,
zárkózott, bosszúálló, morcos paprikát
ízek és formák, színek és zamatok rejtik a titkot: lány kelengyéjét,
gyerek gatyáját; zsákokban, kosarakban,
s mellettük életük maradéka, gerincük íve hajnaltól estéig,
talptól tenyérig, földtől földig.
Éjfél.
Mint megálmodott, visszajáró lelkek,
egyórás éjszaka után mesés rongyaikban
megjelennek a kofák. Engednek a szorításból,
s az apró, szakadt szájú zsebekből,
és biztosított, mély, kettős kötényzsebekből,
pocakhoz, combhoz szorított, izzadságszagú
tőke mellől megindulnak az alku tenyerei,
hogy föloldják a zsákok rabságát, megbontsák a halmok rendjét,
és útjára küldjék az árak lüktetését.
Sóhajtó, felfutó, gyűrött homlokok,
a szemek álomtalan tengere és dombjai mögött
föléled a holnap – mit vesznek, mit esznek, mennyiért;
jusson pörköltre, fröccsre, fuvarra,
és tovább indul rozzant térdük, száraz bokájuk,
hogy földszagú, hollókörmű, kétségerű kezük
megkeresse a vágyak és árak kerítésén a rést
melybe a holnap belefér.
Fölizzik a lovak patája,
harsan a rigók sürgetése, hogy
a tisztázás és megengedés reszketésével
mélyen nyúljon zsebükbe a reszkír.
A hajnal
üríti a hordók poharát
s az asztalok szélét az ivóban, s jót lódít az izmokon.
Megtalálják társukat, széleshátú, keréklábú
társukat, beállnak mélyívű ölébe, rúdjai közé,
kart karba öltve, kenyéradó ölelésbe.
Feszült izmokba, zsákok és küllők közé,
fogatlan szájakba, görbült tenyerekbe,
kötényekbe, dudákba, zsebekbe,
fülekbe, talpakba, erekbe?
lovak farkába, szemébe, rigók szárnya alá,
kalapokba, kendőkbe, hajfonatokba,
papírokba, ceruzákba és körmök alá akad a csönd,
hogy végül a kiáltás recsegve hasítsa
NÉGY ÓRA!
Tépik a talpak töveit,
repülnek a térdek,
kavarognak a küllők,
kocsitestű, emberfejű szörnyek
lepik az utakat,
zajjal telnek és hasadnak a rések,
repülnek a zsákok,
vállakon úsznak a ládák,
száll a por, és
célba talál a szitok
szakad az ér meg a tengely,
ráncok sós könnye csurog,
tengely sír, hasfal szakad a vásár
széttépett teste alatt,
csont feszül, izom ugrik,
jót billent a birtokon.
Reggel
vége a nap felének
A hírek élén:
„Világ proletárjai egyesüljetek!”
meg a béke hívása.
paraszt indul, hogy újra kezdje,
kofa, hogy kárát lássa,
éjszaka súlya szemhéjukon, vállukon
a kereslet kínálat keresztje.
