Jogosítványom/autóm nincsen, az autóbusztól irracionális módon irtózom, így a helyváltoztatás kézenfekvő módja a vasúti közlekedés maradt számomra. Leggyakrabban Budapest és a Balaton északi partja között utazom, s a rendszerváltás óta eltelt időben a legkülönbözőbb tapasztalatokat szereztem.
Nem kívánom vissza azt az időt, amikor – a józan kívülálló számára meg nem indokolhatóan hosszú ideig – vonatpótló buszokkal kellett vacakolni például a kenesei löszfal megmoccanása miatt. Nem háborogtam azon, hogy a bizonyos vonatok – főleg a főszezonban – menetrendszerűen késnek. Nem viccelek, nyáron az esti, Pest felé induló gyorsvonatnál nyugodt lélekkel belekalkulálhatja az utazó a 15-20 perces kését. Nem hozott lázba az sem, amikor új, nagyon-nagyon pöpec vonatokat állítottak üzembe. Tudjuk, hogy ami elromolhat, az el is romlik, s ezek a csillogó-villogó szerelvények a korábbiaknál nagyságrendileg többféle meghibásodásra képesek. Megszoktam azt, hogy a nyári szezon végeztével radikálisan lecsökken a közvetlen járatok száma, s a turistáknak szánt szép új kocsikat felváltják a leharcolt szerelvények, a mocsoktól tapadó műbőr ülésekkel… szerencsés esetben leminősített első osztályú kocsikkal.
Megszoktam és elviselem a vasúti kocsikban található mellékhelyiségek. Együtt érzek a nőivarú utasokkal, akik tényleg csak végszükség esetén használják ezeket a kis fülkéket, melyeket – pláne, ha lehúzható az ablak – nyugodt lélekkel és fütyörészve vehetek igénybe. Édes Istenem, ha annyi ezresem lenne, ahányszor az elmúlt években elolvastam, hogy „WC – amíg a vonat az állomáson tartózkodik nem szabad használni.”! Öt nyelven ki van írva, öt nyelven nem vizelek, ha véletlenül pont állomásra érnénk! Persze, ez az olvasgatás is – a legtöbb esetben – férfiprivilégium, hiszen a vécé fölé van kiragasztva. Nők viszonylag keveset időznek a kagylóval szemben állva…
Tényleg szinte mindennel megbékélek. legutóbb a Balatonfüredi állomáson a hangos utastájékoztató az közölte, hogy a sebesvonat Tapolca felé minden állomáson és megállóhelyen megáll, „gyorsvonati pótjegy váltása kötelező”. Nem csodálkozom, hiszen tudtam, hogy ez is csak egy sarcfajta!
Térjünk is vissza a mellékhelyiségbe! Az utas beront, lerántja az ablakot, aztán – szigorúan csak „aztán” – bezárja az ajtót, slicc kinyit… Nicsak, új felirat! Ez is öt nyelven, de már nem arról szól, hogy hol ne brunyáljunk! Eltelik egy kis idő, mire befogadom a szöveget:
KÉRJÜK, ÚGY HAGYJA EL EZT A HELYISÉGET, AHOGY
AZT ÖN ÚJRA SZERETNÉ TALÁLNI. KÖSZÖNJÜK.
Óvatosan körülnézek az átható, nyitott ablak ellenére is penetráns bűzben: az ablakon vaskos mocsokréteg. A falakat burkoló világos színű felületen csíkokká rendeződött a mocsok a legutóbbi letörlés hatására. A vécékagylón kivételesen nincsen feltapadt szardarab, de a vécédeszka nem mostanában szakadt le. A padlón erre arra csordogál valami. Talán vizelet. A mosdókagyló – a többihez képest – egész jól néz ki!
Bevallom, váratlanul ért a MÁV felhívása, s pillanatnyilag nincsenek nálam a megfelelő eszközök és szerek sem, azt hittem, csak egy utazásról lesz szó…
Pedig érdemes komolyan venni az ilyen feliratokat! A mondatban fellelhető nyelvtani nehézségeken nagyvonalún túllépve is adja magát a kérdés:
– Így, büdösen, mocskosan szeretném találni legközelebb is ezt a helyiséget?
– Nem, semmi esetre sem!
– Van rá esély, hogy a MÁV (pozitív) változtatásokat eszközöl?
– Eddig reménykedtem benne, de a felirat értelmében ez mostantól az utasok dolga! Teremtsenek maguknak olyan környezetet, amelyben jól esik akár pottyantani is!
Kedves Magyar ÁlomVasutak, szívélyes felhívásuk célba ért! Már írom is a listát, a következő balatoni utazásra a két gyerek, a feleség és a csomagok mellett hozok magammal:
– felmosó vödröt
– nyeles felmosót
– szivacsot és törlőrongyokat
– vegyszereket (lesz köztük durva maró hatású és illatos is)
– légfrissítőt
– toalett papírt
– kéztörlőt
– szappant
…meg egy új vécédeszkát csavarokkal! Jó lesz így?
***
(A szövegben megjelenő videó csak illusztráció, közvetlenül nem kötődik a cikkhez.)
