Margitai Ági Kossuth- és Jászai Mari-díjas, kiváló és érdemes művész rövid, súlyos betegség után november 4-én otthonában, szerettei körében elhunyt – tudatta a család kedden az MTI-vel.
Margitai Ági “mindig megújulásra képes tehetsége, szakmai alázata, varázslatos nőiessége és kifogyhatatlan energiái közel hatvan éven át szolgálták a magyar színház- és filmművészetet” – írták.
A művésznőre a 75. születésnapjára készült riporttal emlékezünk:
Gyerekkorában nézőnek szökött be a színházba, aztán átsasszézott a másik térfélre, a színpadra, és idestova hatvan éve onnan örvendezteti a közönséget. (Mátraházi Zsuzsa riportja)
Energikusságából nem veszített: evez a Dunán, és úszik, követi a kortárs művészeteket. Bár mostanában ritkábban, évente egyszer indul világfelfedező útra, és – talán nosztalgiából – újraolvassa kedvenc regényeit.
Folyton nyüzsög Margitai Ági, akinek a napokban volt a hetvenötödik születésnapja. A hetvenedikre nagy összejövetelt rendezett számára az élettársa, de a színésznő most bensőségesebb ünneplésre vágyott. Azt mondja, “bulizott” eleget egész életében, premierek után meg azon kívül, és manapság is összejönnek a kollégákkal, csak nem feltétlenül családi események alkalmából.
Kagylót és kis rákocskákat tálalt az évfordulós vacsorán, Lupa-szigeten, ahol a nyarakat tölti, evezéssel és úszással, persze csak a part mentén, mert ott nem nagy a sodrás. Gyűjti a következő évadra az erőt, hiszen nem csupán korábbi szerepeiben láthatja a közönség: a Bárkában a Dogville-ben és a Belvárosi Színházban a Sírpiknikben, de beugró a Karinthy Színház Szent Péter esernyője című előadásban is. Ez egy kicsit stresszeli, mert vérbeli színészként hiányzik neki, hogy a produkcióhoz később csatlakozva nem vehetett részt végig a próbafolyamatban. Másként lesz ez a Bagó Bertalan rendezésében decemberben a Rózsavölgyi Szalonban tartandó premieren, amikor Ulickaja Odaadó hívetek, Surik című könyvének színpadi változatában játszik.
Az általános iskola végén egy kérdőívre azt írta Margitai Ági, hogy színház- és filmrendező szeretne lenni. Hetedik-nyolcadik osztályban a Köztársaság térre járt iskolába, az Erkel Színház mellett, és édesanyja már kiskorában elvitte őt balettre, operára. Később az osztálytársakkal, a barátokkal be-belógtak ugyanide egy-egy alkalommal. Meséli, hogy volt olyan előadás, például Zaharov Bahcsiszeráji szökőkútja, amelyet tucatszor látott, a Mojszejev Együttes vendégfellépéseit követve nyomon. Talán ezen előzményeknek is köszönhető, hogy három évig hivatásos néptáncosként lépett pódiumra.
Hatvan év alatt 137 bemutató
Aztán egyre inkább elcsábította a próza, sok verset olvasott, és a táncegyüttes próbái meg fellépései után ment hol egyik, hol másik színházba a drámákat vagy a vígjátékokat csodálni. Tizenhét évesen végképp megérlelődött benne az elhatározás: jelentkezett a színművészetire, és azonnal felvették. Már másodéves főiskolás korában játszott a Nemzeti Színházban, tehát, a néptáncos éveket is beleszámítva közel hatvan éve van színpadon. A színházi adattár 137 bemutatóját tartja nyilván. A Koldusoperának öt színpadra állításában szerepelt. Kétszer volt Kocsma Jenny, egy alkalommal Polly, másik két rendezésben pedig Peacockné.
Fővárosi fellépései, vagyis a Petőfi Színház, a Mikroszkóp Színpad és a József Attila Színház előtt, után és közben feltűnően sok vidéki társulatban megfordult: Pécsett, Kecskeméten, Miskolcon, Szegeden, Szolnokon, Győrben.
– A karakteremből következett a vándormadár lét – mondja. – Nagyjából négy évig maradtam egy helyen, amíg remekül, de legalább jól éreztem magam. Amint már nem volt olyan kellemes a légkör, továbbálltam. Ehhez, amire manapság sokakat kényszerít rá az élet, akkor kellett némi bátorság. Hát még a szabadúszó életformához, amelyet 1964-ben kipróbáltam, noha akkor még ezt a szót sem igen ismerték! Az első magyar musicalszínházban, amelyet Szinetár Miklós és Petrovics Emil vezetett, pécsi színészként megkaptam az Egy szerelem három éjszakája ősbemutatójában a női főszerepet, Júliát. De ez, a Petőfi Színház abban az évben szűnt meg, amikor oda szerződtem. Sok akkori társulati tagot elhelyeztek erre-arra, de néhányunkat, például Pásztor Erzsit és engem, nem, mert úgy vélték, fiatalságunk miatt segítség nélkül is megtaláljuk a számításunkat. Engem akkor már sokfelé hívtak vendégszerepelni, s ezen felbuzdulva úgy döntöttem, nem megyek újra vidékre, megpróbálok egyedül boldogulni.
– Aztán egy év múltán mégis elszerződtem – folytatja -, mert beláttam, hogy az embernek, főleg fiatalon fontos a közösségi munka, az olyan társulat, amelyet pedagógus szellemiségű egyéniség vezet, és amelyben jó rendezők segítségével formálhat meg változatos szerepeket. Vidéken állandóan együtt voltunk, szinte minden este felléptünk, onnan nem rohangálhattunk szinkronba, filmgyárba. Sokat próbáltunk. Ha a színészklubban ültünk, akkor is folyton a soron következő darabról dumáltunk.
Gyerekkori álma csak egyszer teljesült
A mozgókép világába nemcsak gyakran kirándult, de sokáig a Magyar Filmgyártó Vállalat tagja is volt társulatának, bár visszatekintve úgy érzi, ez a műfaj átláthatatlanabb a színész számára. Akadnak persze kedvenc filmalakításai, amelyeket szeret, és nem mind főszerephez kapcsolódik a szép emlék. Sándor Pál alkotásaiban többnyire karakterszerepeket kapott, mégis a szívéhez nőttek. Ezek mellett a mozik közül legszívesebben talán a Fiúk a térről címűre, a Circus Maximuszra és a Vámmentes házasságra, valamint a Végkiárusítás című tévéfilmre emlékszik vissza.
Elégedettnek tűnik Margitai Ági, aki 2006-ban lett a Halhatatlanok Társulatának tagja, 2010-ben pedig Kossuth-díjat kapott. Nem zavarja, hogy gyerekkori álma, a rendezés csak egyetlen egyszer teljesült, 2001-ben, amikor színpadra alkalmazta a LaBute művét, a Szentek fecsegését.
– Sajnálom, hogy nem folytattam – vallja be -, de a lelkem mélyén úgy érzem, ahhoz még sokkal kreatívabbnak kellett volna lennem. Egy kicsit értek talán a dramaturgiához és a színészvezetéshez. A saját mércém szerint azonban ennél sokkal többre van szüksége a jó rendezőnek.
Valamelyest visszavett a világon átrohanó tempóból a színésznő, valamivel kevesebbet utazik külföldre, és nem jár “mániákusan” színházba, moziba, mint régen. Az új magyar filmeket azonban ismeri, és úgy látja, ha nem is hoznak kasszasikert, azért a fesztiválokon világszerte jól megállják a helyüket. A kortárs alkotások a színházban és az irodalom terén is érdeklik, de emellett mostanában rákapott, hogy újraolvassa néhány kedves régi könyvét, Móricz Erdélyét, Márqueztől a Szerelem kolera idejént, valamint Dosztojevszkijt és Thomas Mann-műveket.
– Nagy élmény, amikor a korábbi benyomás visszaoson, csak másképp. Illetve az első hatásra már nem is igen emlékszem, mert nem a cselekmény szokott megmaradni bennem, hanem valahogy észrevétlenül beleépül a fontos gondolat és a követendő magatartás az ember életmódjába. Úgy hiszem, a színházi előadás ugyanilyen szolgálatot tud tenni nézőinek.
