2.
Bevallom őszintén: féltem, hogy nagybátyám sorsára jutok, ezért inkább elrejtettem a két megmentett füzetet és még legrosszabb napjaimon sem vettem őket elő, nem is beszéltem róluk senkinek. Abban bíztam, hogy soha többé nem fogok találkozni ezekkel az elméletekkel, úgyhogy bármennyire szomorú, őt sem látogattam az intézetben, és anyámtól is csak félve mertem bármit is kérdezni felőle.
Könyvet írtam arról, meg is jelent és elmeséltem már, hogyan és miért utaztam a bolygó túloldalára, ebben a történetben legyen elég annyi, hogy őszintén elborzadtam, amikor nagybátyám füzetében olvasott idegen szót és magát az alakzatot is Jáván láthattam újra, igaz, évekkel később.
El szerettem volna felejteni, minden őrületet és a borzalmat, mellyel családom egy tagját sújtották az égiek, de úgy látszik erre nem hogy nem volt lehetőségem, hanem egyre közelebb kerültem a mélyebb és átfogóbb szörnyűséghez. Én ugyanis – legalábbis úgy érzem – józan elmével és hideg fejjel próbáltam eleinte megérteni a dolgokat, már amennyiben a szerelmes fiatal költő fejében lakozik még némi józanság és hidegség. Hiszen szerelmes voltam a táncosnőbe, ami nem akadályozott meg, hogy ha már Jáván utazgatok az ójávai irodalom iránti szenvedélyes érdeklődésemet ki ne elégítsem.
Szerettem volna találkozni e költészet legjelesebb ismerőjével és kutatójával, a kiváló, öreg hollandus professzorral: Petrus Josephus Zoetmulderrel. A Kalangwan – a survey of Old Javanese literature című irodalomtörténeti alapmű szerzőjével. Zoetmulder 1906-ban született, tehát ott jártamkor már elmúlhatott 90 éves, de bíztam abban, hogy fogad egy érdeklődő, fiatal magyar költőt, aki több könyvét is mély csodálattal olvasta. Jogjakartában élt, Közép Jáván, de sajnos odafelé úton Bandung városában súlyos gyomorfertőzést kaptam, amiből görög festőművész barátom antibiotikuma és a jamus asszony faleveleinek rágcsálása is csak egy hét szobafogság után mentett ki. Örülhettem, hogy túléltem. Sietve utaztam még a holland gyarmatosítók által épített vasúttal a magas hegyi városból, vulkánok és rizsteraszok között Jogjába, a szultánságba, ahol úgy reméltem találkozok korunk egyik – számomra – legfontosabb irodalomtudósával. A földrengés által két évvel korábban teljesen elsöpört, most pedig külföldiek számára szállókkal megtűzdelve újjáépített Pravirotaram városrészben szálltam meg. Onnan mentem tovább a Kratonba, a szultánság szívébe, ahol kérdezősködni kezdtem Zoetmulder felől. Mire végre odaértem házához – már elkéstem. Percre pontosan a temetésére érkeztem.
A ház tárva-nyitva állt, díszes batik ingekben öltözött jogjakartai méltóságok, szomorúan ünnepélyes asszonyok sürögtek-forogtak és néhány magas holland. A gyászünnepségre összegyűlt tömegben fel sem tűnt, hogy idegen vagyok és besurrantam a házba. Csak egyetlen fiatalasszonyt láttam sírni, ő is félvér lehetett, mindenki másra ünnepélyes komolyság telepedett. Halkan beszélgettek a nagy ház különböző szobáiban, ahol a padlótól a plafonig mindenütt könyvespolcok takarták a falakat. A legbelső szobából latin imádság mélyen búgó moraja szűrődött ki, a résnyire nyitva hagyott ajtón keresztül láttam, hogy nagyon öreg ember ravatala mellett reverendás pap imádkozik. Megrendülten tántorogtam az ismeretlen gyászolók között, mígnem a nagy irodalomtörténész íróasztalához értem. A kusza összevisszaságról – talán szerénytelenségnek tűnik, de – magamra ismertem. Az asztal szélén néhány lontár feküdt, alatta nagy mappa. A bambuszlevelekre írott verseket gyönyörű, ötsoros kalligráfiával metszették, elsőre azt gondoltam ójávaiul. Zoetmulder utolsó munkája lehetett. Óvatosan és mély tisztelettel húztam végig az ujjamat a lontáron, és az ójávai írásjelek között ismeretlen geometriai alakzatot vettem észre. Hevesen kezdett verni a szívem, mert nagyon is ismerősnek tűnt a kép, amit láttam, de attól, amit rögtön ezután vettem észre: egyenesen elborzadtam. A lontár alatt sárgás mappa feküdt, melyen az 1952-es évszám és egyetlen szó állt nagybetűkkel: MAHRUH. Összerezzentem.
– Elnézést… – szólt hibátlan angolsággal egy kis jávai öregember a hátam mögött – …ön a rokonsághoz vagy a baráti körhöz tartozik?
– Én… barát vagyok… – válaszoltam zavarodottan – …távoli barátja a nagy literary gentlemannek.
– Literary gentlemannak? – kérdezte udvarias mosolyát elfojtva a kisöreg – Mi itt egy szentet temetünk. Egy kawit!
– Úgy értem Zoetmulder úrnak.
– Igen… – de láttam bizalmatlanság csillant szemében. – Tehát barát, gondolom távoli barát, mert sosem láttam önt még itt. Hogy hívják?
– Weiner Sennyey Tibor vagyok, Európából, Magyarországról érkeztem Zoetmulder úrhoz, de úgy látom sajnos elkéstem…
– Igen… – lehajtotta a fejét – …sajnos. Milyen ügyben jött? – kérdezte vesémig hatoló tekintettel a kisöreg, melytől minél hamarabb szabadulni szerettem volna, úgyhogy zavaromban rávágtam:
– Mahruh. – erre ő jött zavarba, közelebb lépett, megfogta a kezem, előbb jávaiul hadart valamit, amit nem értettem, majd a fülembe súgta: Petrus mondta, hogy jönni fog, halála előtt beszélt magáról.
– Rólam? – őszintén csodálkoztam.
– Hát nem maga jött a Mahruh-ügyben?
– De… persze… én. – hazudtam – Sajnálom, hogy személyesen már nem tudtuk megbeszélni a dolgot.
– Minden ott van az asztalon… elnézést, el is felejtettem bemutatkozni, én Zoetmulder úr titkára voltam, bapak Judi. – a kézfogás után megérintettem mellkasom jelezve a jávai etikett szerint, hogy számomra a megtiszteltetés. – De még mielőtt belemélyedne, kérem, tartson velünk a temetésre a kisbusz már kint vár. – és tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy soha többé nem térhetek vissza ebbe a szobába.
– Hová megyünk?
– Muntilanba, a nekropoliszba. – s miközben rám mosolygott elővillant hegyesre csiszolt szemfoga.
Bólintottam és elindultam vele az ajtó felé, de a táskámat szándékosan az íróasztal mellett felejtettem. Valamiért úgy éreztem, hogy bár nagyon szép és egómnak hízelgő lenne az, ha én a nagy Zoetmulder asztalánál folytathatnék kutatást, de sejtettem, hogy füllentésem hamarosan lelepleződik, vagy éppen ez a derék titkár mond nagyot most éppen. A kijáratnál látszólag hirtelen eszembe jutott a táskám és a kifelé áramló jávaiak sűrűjét kihasználva, persze elnézést kérve: visszaszaladtam érte. Az íróasztalról aztán gyorsan belecsúsztattam a Mahruh-mappát, esküdözve magamnak, hogy lemásolom és visszacsempészem. Nem sejtettem, hogy ez a legjobb, amit tehettem.
A temetés utáni másnap ugyanis hiába tértem vissza a házhoz, küzdve a komoly lelkiismeret furdalással. A ház leégett. Mintha könyvtár égett volna le. A romok között a kisírt szemű, gyönyörű félvér lány. Sűrű elnézések között visszaadtam a Mahruh-mappát, de még ő hálálkodott nekem. Soha többé nem jártam Zoetmulder leégett házának közelében.
A Mahruh-mappában lévő gépelt szöveget a nagy professzor híres tanulmánya De Taal van het Adiparwa – Adiparwa meséje és a Cultuur Oost en West – Kelet és Nyugat kultúrája című könyve között írta, valamikor 1950 után. Meglehet pontosabb, hogy gyűjtötte, hiszen valószínűleg azért nem adta ki sem angolul, sem hollandul, sem indonézül, mert sosem fejezte be.
A mappa felnyitása során betekintést nyerhettem e kiváló elme elképesztő tudásába. Zoetmulder ugyanis nem csak megtanult jávaiul és ójávaiul, hanem összegyűjtötte az ójávai költészetet, sőt különbséget tett az ójávai és a különböző egyéb nyelvi elemek között. A Mahruh olyan költemény volt, melynek korát nem tudta megállapítani. Bevezető tanulmányában, melynek a Mahruh-mítosz volt a címe leírta, hogy Lombok szigetén talált rá a lontárra, amely az eredeti verset tartalmazta, s bár a kawi-írásjelekkel volt lejegyezve valójában egyáltalán nem ójávaiul vagy kawiul íródott. A szavak ezeken a nyelveken ugyanis semmit sem jelentettek. A verset, mely elég hosszú költemény volt átírta latin betűkkel, de képtelen volt rájönni, hogy milyen nyelven íródott. A lomboki faluban kérdezősködött, hogy kitől maradt meg a lontár, de a helyiek nem szívesen beszéltek róla. A falu papja végül határozottan elzavarta az egyre jobban érdeklődő hollandus tudóst, akinél – véletlenül – ott maradt a lontár. Amikor ideértem: felsóhajtottam, és kissé könnyebb lett a lelkiismeretem. A mappa lapjainak nagy része unalmas és sikertelen etimológiai kísérletekkel van tele, melyben a vers szavainak nyelvére próbált rájönni Zoetmulder, természetesen sikertelenül. Látszott, hogy az évek során hogyan változik kézírása, hogy időről-időre visszatért a költeményhez, de mindig eredménytelenül. Az utolsó lapon a költemény címét próbálja boncolni, mind nyugtalanabbul. Az átírás így hangzik: „Kana vuanh athetan jargelih” – mellette: I still don’t know. Soon they are coming.
