Egy nem földi eredetű világ története

Weiner Sennyey Tibor „Mahruh ébredése” című elbeszélése a horvátországi NOVA ISTRA című folyóiratba jelent meg Pataki Angéla fordításában, mi most közöljük a „Weöres-sci-fi”-t magyarul, Mindák Gergely „Mahruh”-festményeivel illusztrálva.

MAHRUH ÉBREDÉSE

A Weöres-sci-fi

ÍRTA: Weiner Sennyey Tibor

Hommage á H. P. Lovecraft

1.

Talán már a kezdetek-kezdetén sem pusztán irodalomtörténeti jellege volt annak a kutatásnak, amelyben most kritikus ponthoz értem. Úgy érzem túl sok szál állt össze. A valóság és a fantázia olyan sok ponton találkozik már számomra, hogy teljesen eldönthetetlen mi az mindebből, ami csak számomra sejlik valóságosnak, s mi az ami valóban igaz. Ha a kutatásom során elém táruló bizonyítékok közül akár csak egy is lényegét tekintve alátámasztja sejtésem, az éppen elég ahhoz, hogy most történetem leírjam legalább saját magam és közvetlen környezetem számára. Korábban reménykedtem benne, hogy hazám filoszai és komparatisztikával még foglalkozó szakemberei elismerik majd nem csak ezt, hanem két korábbi könyvemben is szereplő irodalmi munkáimat, de mostanra világos lett, hogy ez teljesen képtelenség.

Az irodalmárok sokszor megfeledkeznek arról, hogy a leírt szavaknak súlya van, a történetek mögött emberek valódi sorsa húzódik meg, s hogy a valósággal csak érintőlegesen és mások – legtöbbször leírt, tehát: irodalmi – beszámolója során találkozhatunk. Minden tehát látszólag már torzítva, személyes élmények és interpretáció révén kerül látókörünkbe, mégis túlzás lenne azt állítani, hogy olvasmányaink mögött nem emberi életek sora húzódik meg. Emberek életét látjuk, emberek sorsát, és amikor hatással lehet az nem csak a mi, hanem teljes világunk sorsára és jövőjére, ami elménkben az értelemszilánkokból egységes világgá rakódik össze: megborzongunk. Ez a szent félelem, amely térdre kényszerít, s ahelyett, hogy imádkoznék, inkább leírom, hogy jutottam el arra a megállapításra, hogy nem csak, hogy világunkat valami ismeretlen borzalom fenyegeti, hanem ezt a borzalmat még titkolják is, sőt előkészítik egyes öntudatlan és sötét körök.

A látszólag nem összetartozó, fekete gyöngyszemeket mégis összefűzi az a szál, aminek mentén én évekkel ezelőtt elindultam. Szépreményű ifjú filosz, még egyetemista voltam, amikor egy hosszabb szünet alkalmával nagybátyám hazalátogatott hozzánk. Ez volt az utolsó találkozásunk. Matematikusnak indult, de édesanyja halála után erősebb volt a már korábban is jelentkező őrület és miután kicsapták a pesti egyetemről, felvették váltókezelőnek. Ez azonban csak közjátéknak bizonyult életében, mert ideje nagy részét különböző számtani feladatokkal töltötte már akkor is. Megoldhatatlan és elmebeteg matematikai képleteket gyártott, különösen érdekelte a valószínűség-számítás, melyet ő kéjesen vigyorogva valószerűtlenség-számításnak nevezett. Izgatta még a nem-euklidészi geometria is.

Mindent kis spirálfüzeteibe jegyzett fel, már kora gyermekkoromból is úgy emlékszek rá, mint aki a családi ünnepeken félrehúzódva, sötét sarokban magában mormol és számításokat végez. Ugyanezt tette váltókezelőként, sajnos megfeledkezve a váltó átváltásáról, melynek két vonat összeütközése lett katasztrofális következménye. A bírósági tárgyaláson egyértelműen kiderült, hogy nagybátyám, Sennyey Gábor nem beszámítható, így elmegyógyintézetbe vitték. Amikor megkérdezték, hogy mit tud felhozni mentségére, azt mondta, hogy két legfontosabb matematikai elméletében olyan sarokponthoz jutott, mely teljesen elfeledtette vele, hogy észrevegyen maga körül bármit.

Azon a szép őszi napon, anyámék falusi házának kertjében, végre megkérdeztem nagybátyámtól, hogy mi az a két elmélet, amelyre a bíróságon hivatkozott. Nagybátyám ekkor is betegesen karcsú és hosszú lábait keresztbe téve, őrülettől csillogó nagy fekete szemeit rám meresztve eleinte képtelen volt értelmesen válaszolni.

Néha elborzasztott pusztán az érzés is, hogy anyám bátyja és köztem mennyi hasonlóság van, ezért aztán nem is nagyon szerettem vele találkozni, holott – eltekintve őrületétől – alapvetően szeretetreméltó ember volt. Szeretett kenyeret sütni és a tacskókkal játszani. Hogy néha – gyakran – rájött a számolhatnék, és magában mormogva irkálta kusza kriksz-krakszait füzeteibe. Nos, még ebben is mennyire, de mennyire hasonlítottunk. Nagybátyámat matematika professzornak szánta a vagyonából kiforgatott és ezért alkoholistává lett, dührohamokkal és versek látomásaival küzdő báró apja, nagyapám. Anyja halála után, azonban elhagyta az egyetemet, és falusi kis házába visszavonulva semmi másnak nem élt csak két elméletének, mely végül intézetbe kerülését is okozta. Rákérdeztem tehát:

–       Gabi, mit számolsz mindig?

–       Á… – mosolygott mélységes fekete szemeivel rám, hiszen szeretett – …most csak játszok.

–       Mit játszol?

–       Kiszámolom az ötven évvel későbbi lottószámokat.

–      Ne viccelj! – mondtam nevetést mímelve, de közben nagyon sajnáltam, hogy a Sennyey család legidősebb életben maradt férfitagja meghibbant.

–       Nem viccelek. – mondta csak az őrültekre jellemző mosolygós komolysággal.

–       Ez az a híres elméleted?

–       Tibi, te viccelsz!

–       Nem viccelek! Ez az?

–       Nem. Ez csak alkalmazása az egyiknek. – és persze sértődöttség volt a hangjában, majd hozzátette: – A másik teljesen más.

–       Ugyan miféle alkalmazása? És mért nem a jövőheti lottószámokat számolod ki?

–       Azt nem tudom.

–       Na látod! – s bevallom utólag őszintén, hogy kinevettem saját nagybátyámat. Este vacsora után egy pohár borral a kezünkben ültünk a lépcsőn és dohányoztunk, mikor a lelkiismeret furdalás erőt vett rajtam, s próbáltam kiengesztelni: – Gabi, engem tényleg érdekel a két elméleted.

–       Akkor gyere! – vágta rá és felmentünk az emeletre a vendégszobába, ahol ő lakott ezalatt a nálunk töltött pár nap alatt.

Három spirálfüzet is feküdt az asztalon. Részletes és hosszú magyarázkodás következett, melynek minden mondatát nem szeretném és nem is tudnám felidézni. Nagybátyámnak valóban két nagyobb elmélete volt. Az egyik, hogy az egy adott napon véletlenszerűen meglátott számokból ki lehet számolni – az általa kidolgozott képlettel – a sok-sok évvel későbbi lottószámokat. Hogy mennyivel későbbiek, azt mindig a véletlen mutatta meg, de általában olyan ötven évvel későbbiek voltak. A másik pedig egy bizonyos alakzat leírása számokkal. Az alakzatot még pesti egyetemista évei alatt látta egy régészeti kiállításon, ami valamikor a hetvenes évek elején lehetett – akkor volt ugyanis nagybátyám matematika szakon a fővárosban. Hogy pontosan mi volt a kiállítás tematikája, azt sajnos nem sikerült akkor kiszednem belőle, csak azt, hogy volt egy tárgy, amelyen különböző karcolatok volt.

A tárgy anyagát, jellegét, célját ő nem tudta nekem értelmesen elmondani, csak azt, amit látott rajta másolta le, és azt mondta, hogy ez egy ma még nem létező jövőbeli alakzat, melyben minden korábbi forma és lehetőség benne rejlik. Nekem geometrikus kriksz-kraksznak tűnt ez is, és nehezemre esett visszafogni a kibuggyanó nevetést. Utólag bevallhatom elborzadtam, amikor a második füzetben is ennek az alakzatnak a különböző geometriai kibontását magyarázta. Majd amikor hosszú órák összefüggéstelen magyarázkodása után fáradtan megkérdeztem tőle, hogy „de ugye nincs semmi összefüggés a két elmélet között?” -, ő rendkívüli izgalomba jött, ide-oda ingott, majd felpattant és a kisszobában, mint egy bezárt tigris úgy szaladgált, szinte féltem, hogy megüt, de csak annyit mondott vicsorogva: Mahruh!

Ez volt az utolsó találkozásunk. Két évvel később nagybátyám szánalmasan kicsiny, bár gyönyörű erdő melletti, Borsodban megbúvó egyetlen tulajdonát, falusi kis házát anyámmal együtt raktuk rendbe. Sennyey Gábort többet már nem akarták az orvosok az intézetből kiengedni. Állítólag összeomlott. A kisház tele volt spirálfüzetekkel és egerekkel. Anyám arra kért, hogy az udvar közepén égessem el szegény testvére jegyzeteit, s ezt el is kezdtem, de végül kíváncsiságból – miközben szépen lobogott a máglya – felcsaptam az egyiket. A lottószámok egy bizonyos esztendőig voltak csak meg, majd pedig újabb és újabb számítások következtek – minduntalan eredménytelenül és egyre kuszább számsorokkal. Végül pedig ez a szó ismétlődött egyes-egyedül: MAHRUH. Fogalmam sem volt mit jelent.

Egy másik füzetet is felemeltem és a lángok fényében ugyanazt a furcsa geometriai alakzatot véltem felfedezni, és aminek egyre tüzetesebb vizsgálata érthetetlen borzongással töltött el. Rájöttem, hogy az alakzat, melyet valami régészeti kiállításon másolt le még fiatalon, s mely ily sokáig foglalkoztatta megbomlott elméjét, az alakzat, mely egyszerre hasonlított csillagtérképre és kínzóeszközre: NEM FÖLDI.