Nagy megtiszteltetést ért: Zerza Béla Zoltán újságíró kollégával mi ketten tudósíthatunk Magyarország legelső, irodalomtörténeti jelentőségű bizarro fiction estjéről. Az én örömöm ráadásul még teljesebb, mert megjelenés szempontjából az én cikkem megelőzte az övét. Nem mintha tömegek várnának arra, hogy megtudjanak valamit a Facebook-meghívóban beharangozott sátánburgerről vagy a szörnyen elhízott nindzsákról.
Hogy miről is van szó, az a beszélgetés résztvevőinek definíciói után is nehezen körvonalazódik. A bizarro még a József Attila Körnek a tömegkultúra értékeire, annak zsánereire és trendjeire szakosodott, általában a Roham Bárban tartandó beszélgetéssorozatán, a PopJAK-on belül is különleges helyet foglal el. Amerikában népszerű, itthon kevesen tudnak a létezéséről, bár akad néhány fiatal író, mint Komor Zoltán, Tépő Donát, vagy a nálunk is publikáló Gulisio Tímea, akik a hazai vonalat erősítik.
Közülük az Amerikában is megjelenő Komor Zoli az, aki a sorozatszerkesztő Sepsi László, és másik beszélgetőtársa, Turi Márton kritikus között helyet foglal. És ha már itt van, felolvassa két novelláját, a Fitymagólemet és a Fekáliamúmiát, közelebb hozva a műfajt a nem túl nagyszámú közönséghez. Sajnos az olyan nagy amerikai „klasszikusokat”, mint a Help! A bear is eating me! (Mykle Hansen), a Baby Jesus Butt Plug (Carlton Mellick) vagy az Ass Goblins of Auschwitz (Cameron Pierce) még nem fordították le magyarra.
Ha most pusztán a könyvek címének magyar változatával is megelégszünk (Segítség, megesz egy medve!, Bébi Jézus seggdugó, Auschwitzi seggmanók), akkor is láthatjuk, hogy valami furcsáról, valami szokatlanról van szó. Komor szerint Kafka vagy William S. Burroughs szürrealizmusának hagyománya keveredik ezekben a könyvekben a ponyvaszerű felszínességgel: a bizarróba minden belefér a japán rajzfilmek megidézésétől a videojátékok világáig, és bár kísérleti jellegű műfajról van szó, az eredmény mégsem valami „olvashatatlan avantgárd” szöveg, hanem szórakoztató irodalom.
Hogy a definíció ne legyen olyan egyszerű, Turi Marci megjegyzi, hogy a bizarro amely szerinte olyan, mint a „röhögve hányás”, éppen a konkrét műfaji meghatározhatósággal megy szembe. Igyekszik elhalványítani a műfajok közötti demarkációs vonalat, eltérő stiláris és tematikus kódokat keverve műfaji hibridet létrehozni. Nem valami kellemes fúziót, hanem szorongató konfúziót kelt; a tabukat figyelmen kívül hagyja, és rengeteg benne a szexualitás és az erőszak.
Vagyis tulajdonképpen csak ilyesmi van benne. Gusztustalan és vonzó, de mindenképpen felkavaró dolgokról van szó, szorongató idegenségről, és az olvasó állandóan veszélyben érzi magát: egyre furább, egyre gusztustalanabb dolgokkal találkozik. De a kritikus olvasóként szeret felháborodni, és ezért tartja izgalmasnak a műfajt. Aminek tényleg nincsenek szabályai, mert Sepsi felhívja a figyelmet Komor felolvasott novelláinak líraiságára, ami a „nagyokra” nem mindig jellemző, mivel náluk nem a stílus, hanem a cselekmény a fontos.
Hogy a ponyvaszerűségen túl társadalomkritikus-e a bizarro, az egyértelmű, még ha maga a mondanivaló nem is mindig az. Komor szerint a bizarro politikailag egyáltalán nem korrekt, iróniával kezeli a pc-t, ugyanakkor nem is politikai műfaj. És mivel mindenkinek beszól, nem veheti komolyan magát. Még ha a sok gusztustalanság mögött ki is rajzolódik valami mondanivaló, a szerző rögtön el is vicceli azt. Hallunk viszont olyan példákat, mondjuk a Mellick-féle McDonald’s-sztorit, amelyben Ronald McDonald kedvesen integető Hitlerként jelenik meg, és mi ez, ha nem a fogyasztói társadalom kigúnyolása?
Turi szerint a bizarro direkt gagyi, „fullba nyomja a retardot”, a történetek alapját C-kategóriás trash-filmek díszletei adják, mégis van társadalomkritikai vonzatuk, vannak komolyan vehető, elgondolkodtató mozzanataik anélkül, hogy ideológia lenne mögöttük. Olyan „daráló” ez, amibe bármit bele lehet dobni, és bár általában popkulturális javakat szokás, zombitörténetek és horrorfilmek fordulatait, néha közéjük keveredhetnek nemzeti vagy vallási paradigmák is. Így jön létre valami egészen szokatlan.
És semmi esetre sem egyértelmű, mivel nehéz komolyan venni bármilyen üzenetet ott, ahol „folyik a vér és az ondó”, a kritikus szerint mégis „kiemelkedhet egy mondanivaló a kakihegyből”. Az orosz irodalommal foglalkozó Turi számára pedig mindez izgalmasabb, mint például Pelevin önismétlése, vagy általánosságban a filozófiai háttérrel rendelkező orosz posztmodern, ahol minden az ideológiát szolgálja. A bizarro-könyvek kicsit olyanok, mint a South Park epizódjai: senkit, de tényleg senkit sem kímélnek.
Az estnek aztán eljön az a pontja, amikor a műfajjal ismerkedők minden bizonnyal sajnálják, hogy eddig nem olvastak ilyesmit: hallunk történetet a zombifilmek analógiájára seggfejekké változó pénztárosokról, akik nem köszönnek vissza, de átalakulásuk mégsem tűnik fel egy olyan világban, ahol amúgy is sok a seggfej… Aztán megtudjuk, hogy létezik már-már Danielle Steelt idéző romantikus bizarro, amelyben egy lány beleszeret egy falba, és az első vacsorától eljutnak a szexen át a féltékenykedésig. De írtak már egy maszturbáló fiúról is, aki teherbeejtett egy vécécsészét, a kalandból pedig született egy porcelángyerek…
Turi megemlíti még, hogy azért alakulhatott ki és lehetett népszerű Amerikában a bizarro, mert a popkultúra ott sokkal legitimebb, mint Európában, és kevésbé furcsa, ha valaki mondjuk negyvenéves korában is büszkén őrzi a képregény-gyűjteményét. Szóba jön még a könyvek futószalagszerűsége is, és egy újabb párhuzam a South Parkkal: ahogy a rajzfilm húsz perces epizódjai is hihetetlenül sűrűek és sokkolóak, úgy általában a bizarro-kötetek sem hosszabbak száz oldalnál, és például a sokat emlegetett Mellick (Komor szerint a műfaj Stephen Kingje) is megír belőlük évente akár hármat-négyet.
Sepsi az internet és a mémkultúra gyorsaságának hatásait emeli be a beszélgetésre, ami összefügg a regények rövidségével és tömörségével: azonnali hatás kell, nem fordulhat elő, hogy legkésőbb az ötödik oldalon ne történjen valami egészen váratlan és meghökkentő. Turi Marci szerint a bizarro nem más, mint Gogol LSD-vel és szélessávú internettel, Komor Zoli pedig felveti, hogy előbb-utóbb szükség lesz poszt-bizarróra is, hogy ne égjen ki a műfaj…
A megmosolyogtató jövőbe tekintés után azonban a már említett Auschwitzi seggmanók mellett sem lehet szó nélkül elmenni: végül Turi Marci magyarázza el, hogy miről is van szó. Mivel a bizarro az etikettel megy szembe és a közízlést formálja át vagy éppen rombolja, ahogy annak idején a romantika, majd később az avantgárd tette ezt más-más eszközökkel, teljesen újszerű megvilágításba kerülnek az olyan témák, mint a holokauszt. Az ilyen és ehhez hasonló alkotásokban a népirtás is kliséként jelenik meg.
A szerzőt, ebben az esetben Cameron Pierce-t nem érdeklik az olvasói elvárások, a haláltábor üres díszlet, a nácik seggek, és bár a történetet egy merész húzással a tündérmesék világába helyezi, a hangulat mégis nyomasztó. Más úton ugyan, de mégis hasonló hatást ér el, mint a realista holokausztregények. A bizarro tehát a realizmust tagadja. És bár az olyan alkotásoktól, mint Mellick Menstruáló plázája, pont azt kapjuk, amit a könyv címe ígér, az elhangzottak alapján a bizarro sokkal összetettebb, mint amilyennek elsőre tűnik.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
