Tíz percre lakom a PeCsától, ezért az a terv, hogy órákkal a koncert előtt odasétálok, átveszem a jegyemet, hogy ne a legnagyobb roham idején kelljen sorba állnom, benézek, aztán ha unom a várakozást, legfeljebb hazaugrom egy időre. De nem számoltam azzal, hogy aki egyszer bejutott, annak nincs kiút. Mindegy, legalább van jegyem, nem úgy, mint annak a Városligetben kóborló srácnak, aki minden szembejövőt megkérdez, nincs-e nála véletlenül egy feleslegessé vált ticket.
És nem ő az egyetlen, mint ahogy az esemény Facebook-oldalát is elárasztották a maradék jegyre vonatkozó kérdések, ilyesmi pedig Magyarországon legfeljebb egy Sziget Fesztivál vagy netán egy Ákos-koncert esetében szokott előfordulni. A Hiperkarma azonban mégiscsak egy underground zenekar volna, vagy mi a fene. No de nem is játszik kéthetente, pláne nem mostanában: 2011-ben, az Orczy-kertben már volt egy nagy visszatérése, hasonlóan hosszú és mély álom után, hogy aztán az azévi fesztiválszezont követően ismét darabjaira hulljon, és újra álomba zuhanjon.
Más volt, mint te, ezért meg kellett bűnhődnie.
A 2000-ben megjelent bemutatkozó album és a 2003-as Amondó azonban bőven elég volt a kultusz megteremtéséhez, a három évvel ezelőtti életjel meg annak életben tartásához. A harmadik, Konyharegény című nagylemezre borzasztóan sokat kellett várni, de mivel a dalok egy részét innen-onnan ismerhették már a rajongók, inkább azon volt a hangsúly, hogy színpadra áll-e még valaha a közismert drogfüggőségéből talán kigyógyuló, mindenesetre éppen újra tiszta Bérczesi Róbert. Szerencsére pozitív választ kaptunk, még ha ez nem is volt különösebb meglepetés a bemelegítő fellépések, a számtalan interjú és a nagy hírverés után.
A PeCsa közönsége (fotó: Szodorai Regina)
A lemezbemutató koncert előtti várakozást megkönnyíti, hogy sok ismerőssel futok össze, az előzenekarok közül pedig belehallgatok a Bermuda koncertjébe. Ez is egyfajta kényszer, de amikor elkezdik játszani Bérczesi egykori sulis zenekara, a BlaBla egyik legemlékezetesebb számát, az S. B. Királynőt, abban a pillanatban meglágyítják a szívemet. Ügyes húzás, szép gesztus.
Nekem saját bejáratú királynőm van, az enyém és senki másé, na jól van, páran még csinálják vele, de az enyém a legnagyobbik fele.
Aztán egyre nő a feszültség, és végre megjelennek a színpadon a halloweeni jelmezbe öltözött Hiperkarma-tagok. Hogy miben rejlik a zenekar varázsa, arra nehéz lenne egy mondatban válaszolni. A válaszból viszont semmiképp sem volna szabad kihagyni a harmonikusan szép, finom és lassú számokat a szinte suttogva énekelt, mégis bivalyerős szövegekkel, amelyekről persze mindenkinek a saját élete jut eszébe. Igen, a dalszövegek: egy Hiperkarma-rajongó ki tud kergetni a világból egy nem Hiperkarma-rajongót azzal, hogy minden élethelyzetre talál egy Bérczesi-idézetet, és azt persze maradéktalanul a sajátjának is érzi.
Ránézésre semmi ördöngösség nincs bennük, csak a vidéki kisvárosból a nagy Budapestre felköltöző, tehetséges és mindig többre vágyó, de szerencsétlen, gyenge és esendő fiú csalódásai, bánata, szorongásai és végtelen életöröme. Mindezt pedig annyira őszintén, mindenféle hatásvadászattól mentesen adják vissza a dalok, hogy nem véletlenül égtek bele egy generáció azóta többé-kevésbé felnőtt tagjai, a „sumák lázadók, véreres szemű senkiháziak” agyába.
Szekeres András és Bérczesi Róbert (fotó: Szodorai Regina)
Sosem voltunk senkik, mindenhonnan jöttünk, bárki szívesen maradna köztünk
– kezd bele Bérczesi Robi, a közönség természetesen vele énekel, és ez közel harminc szám esetében ismétlődik meg. Viszont hiába örül az ember minden egyes dalnak, minél több van belőlük, annál égetőbbé válik a kérdés, hogy mikor és hogyan jut el a mellékhelységbe. Ami annál messzebb van, minél közelebb helyezkedünk el a színpadhoz, tehát át kell törni a tömegen, amelynek viszont van egy mozdulatlanul álló, földbe gyökerezett lábú, morcos és ingerült része. Ez főleg olyan párokból áll, amelyeknek csak az egyik tagját érdekli a koncert, a másik csak a kapcsolat békéjének megőrzése érdekében jött el.
Csak azt nem tudni, hogy te mi a faszért jársz el szórakozni, ha alszol szinte egész végig.
Ha nem az ő lábukra lépünk a vécé felé sietve, akkor a földön heverő télikabátjaikra taposunk, mert a ruhatárért senki nem szeret fizetni… Egy kétórás koncert alatt viszont mégiscsak jogos az igény, még akkor is, ha valaki mindössze egy, vagy legfeljebb két korsó sört fogyasztott el. Többet amúgy sem szívesen fogyasztana, mivel a PeCsában még az Arany Ászok is a bolti ár több mint háromszorosáért kapható, ennyi pénzt pedig még a különlegesnek mondott kézműves sörökért sem szívesen fizet ki az átlagmagyar. Főleg úgy, hogy már az említett ruhatári szolgáltatás ára is felér egy kisebb rablással.
Hiperkarma (fotó: Szodorai Regina)
De tudjuk, a mozi is olyan, hogy a többórás mozdulatlansági kényszerben akár néhány korty kóla is meghozza az ingert, a koncerten legurított sörök esetében pedig mindez fokozottan igaz. Az „előtte elintézem” típusú prevenció meg – legyünk őszinték – pusztán önbecsapás.
Ekkora mennyiségű számot megszakítás nélkül amúgy sem könnyű befogadni. Érezhető, hogy a zenekar senkinek sem akar csalódást okozni: akár valamelyik régi dal, a Felejtő, a Királyok, síelők, az Amondó, a Zöldpardon, az Üres vagy a Dob + basszus, akár az új számok, a Konyharegény, a Szerinted vagy a Tessék-lássék miatt érkezett valaki, ne kelljen már hiányérzettel hazamennie. Vissza is tér a tinédzser-huszonéves, szerelmes-magányos, bulizós-útkereső életérzés a maga otthonosságával és idegenségével („az idegen mindenhol idegen„), amitől említett generáció a mai napig nem is távolodott el igazán.
Ilyen ünnepi hangulatban még a vendégzenészek sűrű színpadra hívása is belefér: Müller Péter Sziámi a Csak az kiabál, aki fél sajátosan értelmezett, a holokausztra emlékező verzióját adja elő, Szekeres András az Erdőt, Marsalkó Dávid a Kérdőjelet.
Hiszen itt mindent lehet, ide az anyád elől is elrejtheted a fejed felől a kérdőjelet.
Ami a legfurcsább, az Fluor Tomi közreműködése a Lidocainban, ami a fent említettek mellett az egyik legemblematikusabb Hiperkarma-szám. Jelenléte némi értetlenséget, sőt ellenszenvet is kivált a népes közönségből, mégiscsak más világ az ő csajozós popzenéje, mint Bérczesi őrült-szomorú lírája, de amúgy sem a hangzásra, sem az energiára nem lehet panasza senkinek.
A mindent felemésztő drogfüggősége és kórházi kezelése után felépülő frontember mintha még mindig legfeljebb huszonhárom lenne és meg sem fordult volna a zárt osztályon. Varga Laca basszus-, Kis Tibor Sztivi gitár- és Bacsa Gyula kiváló zongorajátéka nem meglepetés, a legutóbbi felálláshoz képest viszont kevesebb a gitár, bár ez nem zavar senkit: Frenk visszatért eredeti helyére, a dobok mögé, és a ritmusszekciót egy régi tag, Zaják Péter perkás is erősíti.
Kis Tibor Sztivi (fotó: Szodorai Regina)
Hogy aztán a frissen megjelent album zeneileg, szövegileg és fontosságát tekintve mérhető-e az első kettőhöz, lesz-e legalább megközelítőleg akkora sikere, mint azoknak volt, marad-e a klasszikus felállás, és hogy ezt a nagyszabású koncertet követik-e még hasonlóan erősek, vagy egyáltalán bármilyenek, az talán nem is fontos abban a pillanatban, amikor éppen a Feketepétert („csak úgy nem jutsz pokolra, ha magadtól odamész”) vagy a Hiperkarmát („mi újrakezdjük és megint együtt”) hallgatjuk.
Tömegiszonyom ellenére is örülök, hogy sokan vagyunk, és hogy Bérczesi Robi, miután előjött a semmiből és elénk rakott valami egészen különlegeset, hogy aztán évekre eltűnjön egy másfajta semmiben, megint itt van és megint megnyert egy csatát. Egy igazán jelentős csatát.
