A kopasz fickó meg a haverja felváltva hőzöngenek a megjelenésükhöz egyáltalán nem passzoló, gyerekméretű megafonba. Az eszközt később átadják egy mellettük álló, visszafogottabb, szemüveges, tornából felmentett srácnak, hogy gyere bátya, kiabálj te is! És a fiú üvölti, hogy mocskos Fidesz! Büszke vállveregetés, szép volt, öreg! Széles mosoly, kipirult arc, felszabaduló adrenalin.
Ja, azért írom csak, hogy tornából felmentett, mert a tüntetéssel nem feltétlenül szimpatizáló, többnyire futballrajongó ismerőseim Facebook-oldalán mást sem olvasok napok óta, mint felháborodott vagy éppen cinikus elhatárolódást: nekik aztán semmi közük a mozgalomhoz, egy hétszáz forintos adó miatt ki nem mennének az utcára, vagy ha mégis kimentek volna, akkor nemcsak kiabálnak meg dobálóznak a Fidesz székháza előtt, hanem el is foglalják azt, vagy minimum felgyújtják.
Szerintük, vagyis nemzeti (?) érzelmű (?) honfitársaink szerint az internetadó elleni tüntetés a tornából felmentettek forradalma. Meg a szar liberálisoké. A kormány szerint az ellenzék provokációja, az ellenzék szerint spontán akció. Egy biztos, engem sem pártok, sem civil szervezetek nem hívtak, mint ahogy a barátaimat sem. Nem is tüzeltek fel, nem is fizettek le.
Fogalmam sincs, hogy a vasárnapi megmozdulás óta kedd estére már több tízezresre duzzadó tömegen kívül hányan gondolták végig, hogy nemcsak a mi munkánkat, tehát az online újságírást, vagy éppen a filmletöltéseket korlátozná az új adónem, hanem az internetes jegyrendelésektől a családok skype-os kapcsolattartásig egy csomó mindent, de ezt már sokat elmondták és leírták. Mint ahogy azt is, hogy a világ rendjével menne szembe mindez, lassítaná és drágítaná az életet. Azon meg nem érdemes keseregni, hogy ugyanez a „birka” tömeg nem volt képes megmozdulni három-öt-tíz évvel korábban.
Internetadó. Ezzel van tele a sajtó, vagy legalábbis annak egy része. De még mindig ízlelgetni kell a szót. Ahogy vonulunk az Erzsébet híd felé, értetlenkedő külföldiek jönnek szembe. Fogalmuk sincs, mi ez az egész.
A legszebb pillanatok egyike, amikor az Astorián állunk, mielőtt becsatlakoznánk, és halljuk, látjuk, hogy csak jönnek és jönnek és jönnek az emberek. Rengetegen. A legviccesebb az, amikor két részeg fiatal a Várkertbazár újabb, sokadik ünnepélyes átadását vizionálja, majd felteszi a kérdést, hogy akarunk-e stadiont a Városligetbe. A leginkább kétségbeejtő momentum pedig az, amikor megérkezünk a Clark Ádám térre, és megint nem történik semmi. Ahogy két napja sem történt, leszámítva a Fidesz-székház két ablakának betörését…
Fiatal lányok szelfiznek a nullás kilométerkőnél – mint kiderül, ez is program része. Ilyen szimbolikus izé, magyarázzuk egymásnak.
A kopasz meg a haverja is népszerű egy ideig a játékmegafonnal. Odalép hozzájuk két lány, kicsit beszélgetnek, aztán továbbállnak. A kopasz viszont utánuk rohan, és megkérdezi, hogy lányok, nem jöttök el velünk Felcsútra? Ezen is nevetünk. Egy tüntetésen nemcsak tüntetni, de csajozni is lehet.
Kukorelly Endrével futunk össze a Batthyány tér aluljárójában. Örül neki, hogy költőkkel, írókkal, újságírókkal is találkozik, és hogy végre kiállnak magukért az emberek. Bár mivel maga is focirajongó, egy kicsit hiányolja innen az ultrák határozottságát és radikalizmusát. És ha már futball: megjegyzi, hogy ez a kiadós esti séta felér egy lazább meccs lefutott kilométereivel.
Korányi Mátyás, a Dokk.hu főszerkesztője írja Facebook-oldalán, hogy harminc-negyvenezer főre becsüli a tömeg létszámát, költőtársa, Szőke Imre ötvenezerre, míg a Reuters szerint százezren voltunk. Az sem mellékes, hogy a tüntetés nem a budapesti értelmiség szórakozása, hanem országos méretűvé nőtt. Sokaknak felszabadító élmény, másoknak ennyi még nem elég.
Nekem is kétségeim vannak.
Fogalmam sincs például, hogy a kopasz, a haverja és a csajok végül eljutottak-e Felcsútra.
(Csata Judit fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
