Merényletre készül október utolsó napjaiban Gergye Krisztián. A koreográfus-rendező nem lőfegyverrel, hanem tucatnyi színpadi dívával indít össztüzet a társadalmi közöny ellen. Az Átrium Film-Színház legújabb bemutatója, Peter Weiss Marat/Sade című drámájának sajátos revüváltozata. A zenés darabot Fullajtár Andrea és Takács Katalin főszereplésével, tizenkét női előadó – színész, táncos, énekes – szólaltatja meg a budai játszóhelyen. Néhány nappal az október 29-i Merénylet premier előtt beszélgettünk De Sade márki megformálójával, Takács Katalin színművésszel Hegedűs Claudia beszélgetett.
Lassan két éve a Csiky Gergely Színház társulatához tartozol, de Budapesten is játszol. Miközben az Átriumban a Merénylet bemutatójára készültök, párhuzamosan Kaposváron is próbálsz. Mennyire megterhelő ez a kétlakiság?
Jelentősen, de csak akkor von el energiát, ha elkezdek ezen gondolkozni. Az utazással töltött időt legtöbbször sajnálom, de ha busszal megyek Kaposvárra, tudok közben tanulni. Igyekszem mindig jól hasznosítani azt a helyzetet, amibe kerülök. Eleinte nehezen ment, de most már pontosan be tudom osztani a napjaimat, hogy pihenésre éppúgy jusson idő, mint a munkára. Nem könnyű a kétlaki élet, de úton, vagy útközben lenni izgalmas, hiszen rengeteg dolog változik körülöttem. Persze néha nyafogok. De nehogy félreérts, nagyon hálás vagyok a sorsnak, hogy ennyi munkám van!
Ráadásul milyen izgalmas szerepek találnak meg! Már az év elejét, Nádas Péter: Párhuzamos történetek című nagyregénye nyomán készült ősbemutatóval – Szorul a hurok – indítottad a Rózsavölgyi Szalonban. Ebben a darabban is dolgoztatok együtt Gergye Krisztiánnal, aki az előadás koreográfusa volt. Már akkor formálódott Krisztiánban a Merénylet gondolata, vagy később keresett meg, hogy szeretné a közreműködéseddel megvalósítani ezt a zenés produkciót?
A Szorul a hurok premierje után, tudtuk, hogy a közös munkát folytatni kell. Krisztián, mint koreográfus, ennek a próbafolyamatnak végén csatlakozott hozzánk, amikor Forgách Andrással, a darab írójával és rendezőjével már majdnem kész voltunk. Ilyenkor egy színésznek már nem olyan egyszerű változtatni az addig „bepróbált” helyzeteken. Megijedtem, meg tudom-e csinálni azokat a mozgássorokat, amiket még Krisztián kért. Szerencsére minden rendben ment, sőt, kiderült, hogy Krisztiánnal passzolunk egymáshoz. Kíváncsi vagyok rá, ő pedig rám. Ezután jött a Merénylet ötlete a tizenkét nővel.
Mi volt az első gondolatod, amikor megkaptad ezt a férfiasan női feladatot, és hányadán álltok egymással most De Sade márkival?
Az első gondolatom az volt, hogy úristen mi lesz ebből… Vajon mit tudok kezdeni ezzel a filozofálgató, mérlegelő emberrel, aki nem mellesleg írja és rendezi is a darabot. Amikor viszont elkezdődött a próbafolyamat, érdeklődve figyeltem, ahogy Krisztián dolgozott: sorozatos improvizációkra épített. Ez a fajta munka kimozdít, kilendít, izgalmas helyzeteket teremt. Ráadásul, miután nő még nem játszotta ezt a figurát, nincs összehasonlítási alap. Ilyen lesz az én női Sade-om, és pont. De egyébként abszolút nem gondolok arra, hogy férfit játszom. Abból indulok ki, hogy van egy férfiaknak megírt szerep, amit nem akarok sem férfiassá, sem nőiessé tenni, hanem maradok az, aki vagyok – egy nőnemű ember, aki ezekre a férfigondolatokra valahogyan reagál. Egy pillanatig sem kísértett meg, hogy „nadrágszerepként” fogjam fel, és Krisztián sem akarta. Attól, hogy nő vagyok, még megvan a férfias oldalam, a keménységem, és ez elég ehhez a szerephez.
Sokszor azért arra gondolok, hogy mi nők tökösebbek, karakánabbak tudunk lenni döntési helyzetekben…
… Nem tudom, lehetséges…, lehet, hogy mi neveljük gyengévé a férfiakat… Azért elgondolkodtató, hogy nők játsszuk ezt a darabot. Más fényben törik meg a darab mondanivalója. A francia forradalom férfi alakjait, politikusait mutatja be a darab. Valószínűnek tartom, hogy egy nő másként oldaná meg a helyzeteket. Most viszont női lakmuszpapíron át láttatjuk a férfiszerepeket, ez pedig különleges rálátást ad majd a nézőknek.
Arról nem is beszélve, hogy milyen páratlan szellemi torna, a két központi figura – De Sade márki és Marat – együttjátéka.
Ez a Weiss dráma attól érdekes, hogy több síkon mozog. Izgalmas helyzeteket idéz elő, hogy a figurák épp a történelmi szerepüket játsszák, vagy kilépve ebből, személyes konfliktusukra reagálnak. A keretjátékban van egy csoport, akiknek írta, s akikkel létrehozza Sade márki a darabot. Az előadás folyamán, a csoport tagjai ki-ki lépnek figurájukból, plusz ez a csoport a mai korból néz vissza a francia forradalmi időszakra. Weis darabjában két központi figura van: Sade, az író és Marat, aki egyébként létező ember volt, de ebben a darabban tulajdonképpen Weiss, az író gondolkodópartnere, azaz a darabbeli író, Sade márki vitapartnere.
Emiatt, azok az erkölcsi kérdések, kételyek, amelyek felmerülnek Sade márki filozofálgatása során, arra jók, hogy az ember elgondolkodjon azon, hogy létezik-e olyasvalami, hogy igaz-hamis, vagy csak a pillanatnak van igazsága…
Igen. Van-e, látsz-e az igazság mögé? Mi az igazság, kinek az igazsága az igazság? Krisztián kérdéseket tesz fel a darab kapcsán a jelen helyzetünkre, reflektál a közállapotainkra. A nézők pedig majd gondolnak valamit ezek alapján.
Nagyon úgy tűnik, hogy ez a Marat/Sade/Gergye Krisztián/Merénylet sok szempontból egy jófajta kísérlet.
Igen, ebben biztos vagyok.
Sok kérdéssel ezelőtt arról beszélgettünk, hogy az úton levés mit hoz. Hogy látod, végigjártad már azt a belső utat, ami elvezet De Sade márkihoz?
Ez irgalmatlanul nehéz. Most nem akarok azzal védekezni, hogy nem tudom. Remélem, a nézőknek lesz majd véleményük erről, ha megnézik. Nekem örömöm van ebben a munkában, annak ellenére, hogy ilyen hektikusan zajlanak a próbák, mivel mindenki sokfelé dolgozik, hisz nemcsak színészek, de táncosok és zenészek is szerepet kaptak. Nehéz egyeztetni, hogy mindenki jelen legyen a próbákon. Próbálgatom, hogyan is létezzek a színpadon ebben a szerepben, és még pár nappal a bemutató előtt is, formálom. Szóval, azt tudom neked mondani, hogy egyelőre még úton vagyok.
