Szükség van némi konspirációs, meg pszichológiai érzékre, ha az ember meg akarja érteni teljes mértékben, mi is zajlott itt. Azaz, Milwaukee-ban, januártól ezidáig.
Történt ugyanis, hogy Frank Almond koncertmester (a fenti képen) egy fagyos januári éjszakán, dolgát jól végezvén az autójához közeledett egy kamarakoncert után. Volt nála egy hegedű is, tokban a vállán. Még egy lila furgon állt a parkolóban, járó motorral. Egy férfi közeledett felé, azt hitte, hogy talán a koncertről akar beszélni. De villogott valami a kezében, és Almond hirtelen nem értette, miért akarják lefényképezni. Arra eszmélt, hogy a furgon elhajt, és a hegedű hiányzik. A hegedű, amely 5 millió dollárt ér, és az egyik legnagyobb értékű Stradivarius a világon.
Valamikor 1666 körül
Antonio Stradivari elkezdett húros hangszereket készíteni Olaszországban. Hegedűi, brácsái, gitárjai, hárfái és csellói évszázadok óta a legjobban elkészített remekműveknek számítanak, számtalan ötlet felmerült, hogy mitől ennyire fantasztikus a hangjuk. Egyesek szerint az azóta kihalt fafaj, amiből készültek, vagy a festék, ami borítja, de a készítési helyére szállításakor a fába jutott gomba is lehet az oka. Semmi nem biztos, csak az, hogy aki játszik rajta, az nem tudja elfelejteni, és ma körülbelül 650 alkotás maradt a valaha készült mintegy ezerből.
Nevüket egy-egy híresebb
gazdájukról kapják, mindegyik hangszernek ismert az élettörténete. Igen, általában így, személyként tekintenek rájuk, lélekkel és egyéniséggel. A Milwaukee-ban ellopott Lipinskié sem piskóta. Egyik első tulajdonosa például Giuseppe Tartini, akinek álmában megjelent az ördög, és eljátszotta neki a később Ördögtrilla szonátaként híressé vált művet. Almondhoz úgy került, hogy 2008-ban kapott egy névtelen levelet, és azóta sem publikus, hogy éppen ki a hegedű jogos tulajdonosa, de odaadták neki, hogy játsszon rajta mindenki nagy megelégedésére.
A helyszínre érkező rendőrség
először nem egészen értette, hogy miért pánikolnak ennyire egy ellopott hangszer miatt. Telefon telefont követett, és sikerült eljutni a parancsnokig, Edward Flynnig, aki felvilágosította kollégáit, hogy miről is van szó. Később a bele épített GPS-nek köszönhetően előkerült a hegedű tokja, és az is, aki odaadta a sokkolót a Lipinski elrablójának.
Universal Knowledge Allah (azt jelenti, hogy “egyetemes tudás”, és tényleg így hívják) helyi borbélyhoz vezettek a szálak. Amikor elsütnek egy sokkolót, az kis konfettiket lő ki magából egy azonosítóval, pont az ilyen visszaélések elkerülése miatt. Valahogy így:
https://www.youtube.com/watch?v=xPVyY_nyudk
Az azonosító alapján kiderült, hogy az övé, és nagyjából ezzel egy időben Allah egy vendége elmondta a rendőrségen, amit Allah kikotyogott neki hajvágás közben. Történetesen, az elkövető személyét is. Ekkor történt az is, hogy 100 ezer dolláros jutalmat ajánlottak fel a nyomravezetőnek. Azt kevesen tudják, hogy ez a jutalom csak akkor talál gazdára, ha le is tartóztatnak valakit.
Salah Salahadyn állítólag azt mondta a rendőröknek,
miután rátörték az ajtót pár nappal a rablás után, egyből a reggeli imádkozását követően, hogy már várta őket, tudta, hogy jönni fognak. Azért, mert “méltán hírhedt műkincsrabló”. Amire büszke. Igaz, azért ült öt évet, mert tizenöt évvel ezelőtt egy galériának megpróbálta visszaadni az onnan ellopott 25 ezer dollárt érő szobrot, a jutalomért cserébe. Senki nem hitt neki, amikor azt mondta, hogy nem ő volt. Idén február elején két nap kihallgatás után elvitte egy padlásra a rendőröket, ahol egy bőröndben ott hevert a Stradivarius. Egy babakék polártakaróban, amiben Salahadyn a fiát hozta haza a kórházból születése után.
Október elején bevallotta, hogy ő tette. Előtte, még amikor a bíróságon nem is vallott, adott egy interjút a Vice News-nak, miután ők egy cikkben értetlenül álltak előtte, hogy miért lop el valaki egy ilyen nagy értékű műkincset, amin biztosan nem fog tudni túladni a papírjai nélkül. Még egy híres műkincsrabló is azt nyilatkozta a cikkben, hogy nagyon amatőr húzás volt. Az interjút Salahadyn azért adta, ügyvédje tudta nélkül, mert zavarta, hogy félreértik. Tiszta vizet akart önteni a pohárba.
Felmerült egy ázsiai bűnszervezet lehetősége is,
állításuk szerint rábízták a hegedű elrablását. Azért őrá, mert ő tisztelte annyira Almondot, hogy nem töri rá az ajtót saját házában, hogy miután a megvert koncertmestertől ellopta, repülőre tegye a hegedűt Chicagoban. Most, hogy a művelet csődöt mondott, megbízói nem kérték számon, “így jött össze” alapon. Aztán mondta azt is, hogy várni akart, amíg csillapodik a hajsza, és akkor találkozni a kontaktjaival, meg azt is, hogy az egészet nem is akarta már az elején sem, és amikor megvolt a hegedű, meggondolta magát. Hiszen egy ilyen kincs ne kerüljön ki szeretett városából.
Salahadyn maga is fuvolán, hegedűn játszik,
saját elmondása szerint a komolyzenét tisztelve nőtt fel. Egy épület gondnoka, ahol lakhatásért, és havi négyszáz dollárért cserébe dolgozik. Barátnője, akivel hol szakít, hol együtt van, a lila furgon sofőrje volt, de megállapodott a rendőrökkel, hogy elviszi őket a hegedűhöz, ha a nő távozhat, mert szörnyen hatott rá a gondolat, hogy gyerekei anya nélkül nőjenek fel. Az apahiányt szerinte még valahogy kiheverik, de az anyáét biztosan nem.
Legalább öt éve tervezte a rablást, a rendőrség szerint. Rengeteg cikket gyűjtött a Stradivariusokról, rajongott a Lipinskiért, aminek szerinte is lelke van. Tudta, hogy Almond hol vásárol, ismerte a napirendjét, tudta a felesége nevét, sőt, még koncertjén is járt, ahol megjegyzése szerint rajta kívül nem volt egyetlen afro-amerikai sem.
Az interjúban felidézte a Vörös hegedű című filmet,
ahol Samuel L. Jackson furmányosan ellop egy gyönyörű régi hegedűt, amit kettővel egy Stradivarius után árvereznének el. Salahadyn szabadulása után látta a filmet, ahol egy “fekete úriember azzal hívja fel a lányát a lopás után, hogy van számára egy különleges ajándéka”.
Az előkerülése után Almond teltházas koncertet adott a Lipinski közreműködésével.
