Csütörtökön mutatták be a hazai mozikban a Dardenne fivérek Cannes-ból már beharangozott Két nap, egy éjszaka című filmjét. A belga páros új alkotása jó előre felkeltette a figyelmet, hiszen a rendezőktől megszokott amatőr szereplőgárda helyett ezúttal a világhírű francia színésznő, Marion Cotillard vitte filmjüket.
Így egy október 23-ára eső premiernap szokatlan helyzet elé állította a filmet, legalább a közönség összetételét illetően tuti. A Két nap, egy éjszaka kapcsán amúgy is fel lehetett készülni, hogy erősen kétpárti lesz a jegyváltók köre. Ott a kemény mag, a Dardenne testvérek munkásságát ismerők-követők, akikből nem vált ki úgy a huszadik percnél szemöldökfelvonós és homlokráncolós reakciókat a film tempója, az amúgy is prózai sztori még prózaibb ábrázolása. Erre habként azok, akiknek már önmagában a soha csalódást nem okozó francia színésznő neve volt elég hívószó. Akik ugyan totál nem értik mi történik, de Marionért végigülik a kilencvenöt percet. Nemzeti ünnepünk pedig ezt a megosztottságot spékelte meg az esős szabadnapon hová menjünk, menjünk moziba társasággal. Ők nem Cotillardra és nem Dardanne-ékra, de a következő filmre váltottak jegyet. A véleménynyilvánítások széles skálája.
https://www.youtube.com/watch?v=GLHan0Ii3q8
A rendezők meg rendesen megtornáztatták nézőiket. Pedig lehet vállvonogatva arra hivatkozni, hogy a Két nap, egy éjszaka baromi őszinte volt: tényleg egy hétvégét, saccra kettő napot plusz egy éjszakát követünk végig. Sandra (Marion Cotillard) egy neve sincs belga városban él, két szép gyermekével és férjével. Hangsúlyosan süt a nap, a nyári kisvárosi idillben a fiatal anyuka mégsem tud menekülni depressziója elől. Megtudjuk, hogy bár éppen hogy kilábalt betegségéből, újabb csapás éri: ki akarják rúgni munkahelyéről. Sandra további sorsa munkatársai döntésén múlik, akiket a gyár vezetősége kegyetlen választás elé állít: vagy Sandra távozik a gyárból, vagy mindenki elesik a plusz 1000 eurós bónuszból. Az ügyet szavazásra bocsátják és miután az első körben a bónuszt választják a dolgozók, Cotillard karaktere kap még egy esélyt: van két napja és egy éjszakája, hogy meggyőzze kollégáit az ellenkezőjéről.
Ne gondoljunk semmiféle dramaturgiailag megcsavart, bravúros vágásokkal meg zenei aláfestésekkel tarkított ábrázolásra. Sandra szépen sorra, egyenként felkeresi kollégáit. Tizenkét kísérlet és reakció, tizenkét párbeszéd á lá valóság. Éppen ez a nyers egyszerűség osztotta meg nézőinket, akiknek bizony nagy (feltehetően nem Dardenne-fanokat képviselő) százaléka a film harmadától már csak fészkelődött és rosszallóan egyre hangsúlyosabb mélyeket lélegzett. Nyilván a terem felszisszenős hangulatát csak tovább fokozta a felismerés, miszerint kisebb eltérésekkel ugyanazokat a dialógokat hallgatjuk-nézzük végig. Értsd: szóról szóra. Tagadhatatlanul ott cikázott a levegőben, hogy Ugye nem csak annyi, hogy ezt eljátsszuk még tizenegyszer? Már pedig, de.
No mi meg pont ezért ajánlanánk a filmet. Persze van itt válság, létszámleépítés, hitel a házra– mégsem a nem túlzottan bújtatott társadalomkritikára tennénk a hangsúlyt. A személyes valóság nyers közelségének is megvan a maga pattanós feszültsége. Legalább annyira, mint egy nem várt fordulatoktól hemzsegő sztorinak. Mind ahányszor végig nézni, ahogy hősnőnk koldulni kényszerül, végighallgatni az őrült monotonitásban ismételt párbeszédeket. Gyerekzsivaj, nyűg, miért süt a szemembe a nap, odaég a pite. A depresszió álmosító tompasága, miközben a nyári betonról visszatűz a forróság. Zsibbaszt, mi? Naná. Helyes, ez volt a cél.
El kell azonban ismernünk, hogy a Dardenne-fivérek filmje minden natúrságával valahogy mégis súrolta a didaktikusság határait, ami nem tesz jót a tetszés-indexnek. Mindenkinek van választása. Dönthetünk jó és rossz mellett és nem is volna igazság e bolygón, ha a történet végén ne kerülne társaihoz hasonlóan morális válaszút elé kitartóan küzdő főhősünk is – sejtettük.
