Novák Erik Fekete leves című filmje kapcsán rögtön bele is csapnánk (a levesbe), miszerint kilencvenhárom percünk legegyenletesebb teljesítményét Big Man (Vágvölgyi B. András) Kusturicát megszégyenítően aranysárga napszemüvege hozta. Hogy senki ne maradjon ki az élvezetből, mutatjuk is:
Tehát erről volna szó. Mit jelenthet mindez? Például, hogy nagyjából annyira untuk Novák Erik filmjét, amennyire időnk is volt újra meg újra elmélázni a telitalálatos szemcsin. Az ember naiv, meg főleg, kritikaírás előtt nem olvas kritikát. Így eshet meg a baleset, hogy egy szerény előzetes-csekkolást követően reménykedve, mi több, bizonyos szempontokból várakozásokkal telve foglal helyet a párnás székben. Ugye az, hogy már a trélerből arcunkba ordít a nem csekély dózisú Guy Ritchie-Tarantino nyócker módra, még egyáltalán nem taszító tényező. Fröcsög a vér, póker, koko. Volt már filmgyártásunkban gyümölcsöző műfaji nyitás a fenti rendezők irányába. Jól eső a tudat, hogy magyar mozivásznon van még humor a limonádén túl is. Így a koppintás bizonyos formái nem hogy szájhúzást érdemelnek, de üdvözlendőek. Ott a 2013-as méltán szajkózott Isteni Műszak, ami ritka arcátlanul vonultatta fel filmes nagyságok nüanszait – mégis öröm volt nézni.
Csakhogy az még nem teszi a magyar gengszterfilmet, ha annyiszor hangzik el a bazmeg, ahányszor egy tisztességes ír maffia filmben a fuck offnak illik. A szüzsével helyben vagyunk, klasszikus leszámolós történet. Főszereplőnk, DJ (Feaky D) egy pókerpartit követően jelentős (tíz milliós) adósságba keveredik. Hogy szabaduljon az ügyből, Rejtélyes Szomszédtól (Máté Gábor) kap egy fülest egy elköthető, háromszáz milliós rakományról. DJ ekkor régi cimborája, a sejthetően függőségéből pszichiátrián lábadozó Erik (Novák Erik) segítségét kéri, aki meg – mivel éppen dobta kedvese (Parti Nóra) – be is száll a buliba. A projekthez kell még egy szedett-vedett csapat, így Erik McMurphy-s gesztussal felszabadítja a pszichiátria osztályt, potenciális ámokfutó tolószékestől (Nagy Zsolt) amnéziás mamlaszig (Szabó Simon). Sikerrel zárul az akció, dúskálnak a pénzben. Ekkor azonban DJ rájön, hogy véletlen maffiafőnök apja száz millióit tette magáévá. Nem kívánjuk leleplezni a végkifejletet, a lényeg: mindenki kinyír majdnem mindenkit. A baj még nem is ott kezdődik, hogy mindezt kevés pénzből, hogy mindez még a film utolsó porcikáján is meglátszik. Attól még lehetne jó.
Hanem ott, ha a no támogatás összekacsintós mentegetőzése a stábnak. Amint azt a Filmhéten történt vetítés után Novák Erik rendező el is árulta: nem volt kész dialógus, a szöveget a színészek improvizálták. Igen, így futhatunk bele egy olyan filmélménybe, ahol ha (intuitíve) minden jelenet minden második mondatát kihúznánk, még mindig nem maradnánk le semmiről. A színészek csűrik-csavarják azokat a dialógokat, mindig jön egy még rákontrázó bazmeg – a nézőtér meg a nagy vagányságban össze-vissza ásítozza magát. „Szegény operatőrök, vért izzadtak, nem volt készre írva semmi.” Szegény filmnézőnek ilyen hullámvasút élménye még nem volt moziteremben. A kamera hol fókuszál, hol meg nem, mert mire is, miért is kéne? A véletlen beletrafálás olykor azért ment. Nyögve döcögő ritmus és satnya látvány, aminek legmegkomponáltabb részlete a vagina festmény elé helyezett fallosz szobor. Ezen bezzeg időzik is a kamera elégszer.
Ilyen kapkodós filmgyártásban vérfröccsentős nyakelmetszésekkel tarantinózni pedig fölösleges gesztus és kínos hiba volt. Az előzetesbe is bevágott részlet vizuális kidolgozottsága bátran versenyezhet egy Irigy Hónaljmirigy epizód bravúrosságával. A helikoptert sem felejtve a sorból…jól értettük, James Bond?
Nem tiszta, miért kellett ennek a filmnek pont most megtörténnie. Miért volt mindenképpen sürgető egy gázsimentes (és meggondolatlan) változatban legyártani. Meg hogy miért válhat a pénz hiánya apropóvá arra, hogy bármit, bármilyen minőségben és rizikó nélkül le lehessen forgatni. Megkockáztatnánk, hogy már csak egy plusz pár éves otthon forgatókönyvön bíbelődés (ami talán olcsóbb mulatság) nem ártott volna senkinek. Sem filmnek, sem nézőjének.
