Emma Donoghue: Hétpecsétes titok ( The Sealed Letter) – Alexandra Kiadó, 2013. – fordította Csonka Ágnes – 455 oldal, ragasztott kötött védőborítóval – ISBN : 9633571668
A szobát olvastam elsőként Emma Donoghuetól. Nagy szerelem volt, amit A cafka még fokozott. Imádtam a szerző szókimondását, sokkolóan nyers leírásait, precízen felépített, alaposan kidolgozott, hiteles karaktereit, a párbeszédekben finoman adagolt iróniát. Szövegein érezni lehetett, hogy Donoghue nem sajnálta kutatásra fordítani az időt, azonban ezt egyik könyvében sem adagolta tudálékos módon. A történetek szálát mesterien fűzte, bonyolította, remekül szórakoztam.
Szerencsére ez utóbbi, a fordulatos, élvezetes történetfűzés a Hétpecsétes titokban is fellelhető. A regényben az írónő az ősfeminista Emily Faithful és Helen Codrington barátságának valós történetét dolgozza fel. Amellett, hogy Emily (Fido) Faithful életét több életrajzi írásban, könyvben is bemutatták, Donoghue rendelkezésére álltak bírósági jegyzőkönyvek is, hiszen Codringtonék válópere az elsők között esett meg Angliában. E tény, és a férj pozíciója, társadalmi rangja miatt óriási hajcihő övezte a tárgyalásokat, rendszeresen szerepelt a korabeli lapokban. Donoghue zárszavában felsorolja ezeket a forrásokat. Olvasás közben azonban most azt éreztem, hogy a rengeteg anyag zavaró, túlságosan megköti a szerző kezét, nem szárnyalhat kellőképpen fantáziája a történetmesélés közben, hiszen nincsenek sötét, feltáratlan foltok az események során. Egyszerűen a történések után kulloghat, és nem alakíthatja őket.
A viktoriánus Anglia hiteles korrajzát adja a mű, Donoghuetól megszokott, pontos leírások mutatják be London alsó és felsőbb néprétegeinek életét, a nők harcát jogaikért, az ősfeminizmus túlzó vonásait (Én tán hímneműekként emlegetem a férfiakat, mintha orángutánok volnának?), az irodalom és a nyomdatechnika alakulását. Élvezetes volt felfedezni a sorokban az akkori bulvársajtó kritikáját, ami mintha modern korunk médiájának lenyomata lenne. Mivel a tizenkilencedik században a szigetországban évi két válásnál nem akadt több, ezért a Codrington-pert felfokozott, már-már hisztérikus érdeklődés övezte, s mivel egyértelműen a feleség vétett a házasság szentsége ellen, minden hibáját kiszínezték, felnagyították, az események minden apró részletét szétcincálták.
Annyira, hogy még maga a férj is felháborodik rajta: Ahogy én nem voltam vadállat, ő sem volt szörnyszülött.
A fejezetek címe egy-egy korabeli jogi szakszó, például Feme Covert, fedett asszony, férjezett nő, akinek minden jogát a férj gyakorolja helyette, vagy Actus Reus, bűnös cselekedet. A címekkel előrébb haladunk a bírósági tárgyalás menetében, és a magyarázatok segítenek megértenünk a nők helyzetét, mert azon jogokról, amik számunkra természetessé váltak a huszonegyedik században, az asszonyok még csak nem is álmodhattak az ezernyolcszázas években, mint például elvált nőként a gyermekeik nevelése. Könnyebb felfognunk, miért jelentett olyan sokat egy őszinte barátság, és mennyire szorult, ellehetetlenült helyzet vezethetett az áruláshoz.
Donoghue regényeire jellemző gúnyos hangnem fellelhető a társalgásokban:
Lehet, hogy az ember egyszer rossz vasárnapi ebédet eszik, de attól még nem dönt úgy, hogy eltörli a vasárnapi ebéd intézményét. – Én tizenöt esztendeje gyűröm magamba azt az ebédet – feleli Helen halkan.
Ugyan a Hétpecsétes titok szexről, vágyakról, élvezetről szól, minden erotikus túlfűtöttséget nélkülöz, mintha a szerző szereplőihez hasonlatosan viktoriánusan szemérmes lenne. Pedig A cafkában már bizonyította ellenkezőjét. Ezért a regényt záró fordulatát nem érezzük kellően előkészítettnek.
Az írónőt Orange-díjra jelölték a Hétpecsétes titok c. regényéért, majd 2009-ben megosztott Lambda Leszbikus Irodalmi díjjal tüntették ki, valószínűleg a könyvében megfogalmazott szégyenlős előbújásért, ill. főszereplője, Helen Codrington szájába adott költői kérdésért, ami vitathatatlanul a mássághoz való legtoleránsabb viszonyulás: ha Isten ültette belém a nyugtalanságot, akkor Isten a felelős érte, nem igaz?
