Gondolom, mindenki járt már konferencián – amikor okos emberek mondanak okos dolgokat okos hallgatóknak. A minap én is jártam egyen, összességében nagyon jó volt – fontos téma, kiváló előadók, remek prezentációk, kávé, buborékos ásványvíz, szendvics, a végén sajt és bor (sajnos előbb el kellett mennem pálinkázni a főnökeimmel).
De az ember másra is kénytelen figyelni!
Például a közönségre. Hogy mit keres ott az, aki már a második előadás alatt elalszik, és a nagyszünetig fel sem ébred. Vagy az, aki végigüli ébren a 7-8 órát, de végig laptopja előtt ül, hol netezik, hol pdf-fájlokat olvas, hogy a folderjaiban rendezgeti a fájlokat – már csak a pornó hiányzik, meg a fején a fülhallgató. És ott az október közepén még mindig szandálban járó, vélhetően újságíró, aki késve, álmosan beront, leül, és az inboxában rendezi a leveleket, közben néha ír is valamit – utóbb az ő tollából olvashatjuk a beszámolót, hogy egy egyébként társadalomtudományos konferencián milyen elmélyülten szóltak a madarak vándorlásáról és a vaddisznók párzásáról. Hát ez jött le neki, érted, migrációkutatás meg házasodási szokások Dél-Albániában. Meg ott ül mellettünk az előadó is, aki saját könyvét olvassa elmélyülten két órán át. Később felszólal, húsz percben, itt adom meg a kivonatát beszédének. Természetesen egyik mondatával üti a másikat, például azt mondja, hogy konkrét példa nincs, de felsorol tizenkettőt, vagy hogy az állam nem csinált semmit, aztán elmondja, hogy mit csinált. De lássuk a lényeget:
„Tisztelt hölgyem és uraim, nagyon köszönöm a szervezőknek, hogy meghívtak, mert ezzel a témával senki sem foglalkozik, viszont én írtam róla (itt felsorolja életművének fontosabb mozzanatait, konkrét adatokkal, kiadás éve, helye, oldalszám, esetleg a folyóirat helye), és elnézést, most iszok egy kis vizet, mert kiszáradt a szám. Sajnos rövid az idő, pedig sok a mondandóm, húsz percem van, ugye?, igen, igen, ki is teszem ide az órám. Majd a vita alatt elmondom, hogy miután kiszundikáltuk magunkat az ebédszünet alatt, mert mások már előttem itt elmondták, ami ebből a szempontból érdekes, és itt most nincs módunk a megjelent műveket is felsorolni, csak kettőt említenék, de ezt látjuk a prezentáción általánosságban. Sajnos a prezentáció nem lett kész, mert siettem, de ide lehetne képzelni, és előbb most elméleti bevezetőt mondanék. Ja, a projektor mégis jó? Na mindegy, erre most ne pazaroljuk az értékes perceket. Koncentráljunk arra, hogy a vizsgálati aspektus az elméleti keretből mintegy magából következik, és a két dimenzió, statisztikai együtthatóit nézve, pont azt mondja, amit én is. Még sok feladat vár ránk, mert egy másik dimenzió, amit kevésbé kutatnak, de azért én rajta igyekszek lenni, a tipologizálás fontosságára hívja fel a figyelmet, ugyanakkor bátran kijelenthetjük, hogy a kategorizálás e spektruma nem vet fényt semmire, csak elfedi a sötét valóságot. Húha, szalad az idő, megkérném majd a szekcióvezetőt, szóljon, ha csak öt perc van még. Ezt a rohanást! Tényleg sajnálom, tényleg sajnálom, hogy ilyesmikre fecséreljük az időt, de most egy kitérőt kell tenni, bocsánat, előbb visszaugranék a hipotézisre, a bevezetőre, amit majd a zárószakaszban ismertetek. Mert mi van, no mi is van, itt a papíromon rajta van. Mert mi a tanulság? Hogy nem lehet elméleti magyarázó modellt építeni, és ezzel a bevezetőmet befejezem, mert megint nincs rá idő, hogy kifejtsem. … Tessék, már csak öt perc van? Akkor itt ugrok egyet, mert nincs idő. Még sok mindenről fogok beszélni, mert nem mehetünk el dolgok mellett, mivel a konklúzióba be kell csatlakoztatni a hipotézist. Hisz tudni kell, ezzel gondolom, itt mindenki tisztában van, ha nem ezt nézem, nem is ezt látom, és felesleges olyan mutatókat nézni, amik másfele mutatnak. Ez gyakori hiba, de most én nem teszek kitérőt erre, mert csak az idő menne el rá, és a kutatás során mi is elkövettünk egy hasonló hibát, de mivel az idő repül, repül, hoppá, repül, módosítottuk a kutatást, de ez nem érdekes, mert úgyis a végeredményt mondom. Arra hívnám fel a figyelmet, de tényleg, erre figyelni kell, hogy általánosítani csakis egy esetből lehet nagyon jól, ezért mi mintaként egy esetet vettünk, ezt felszoroztuk, és így rögtön nagyobb a minta. … Tessék? … Egy perc? Az idő mindig milyen rövid, lehetne hosszabb is, például pont dupla annyi hosszú, mint amennyi, pedig még mennyi mindent el kell mondani, ugrok a végére, az elöljáró hipotézisre, amit a végére tartogattam, mert feltételezésünk szerint, ami nem jött be, ezért ellenpróbával próbálkoztunk, és kiderült, van még értékelvű feladat, de mennyi, mennyi, sok, rengeteg, temérdek meg ezeknek a szinonimái. Csak idő nincs elég. … Tessék? … Igen, fejezem, még öt percet kérnék. … Hogy-hogy nincs még öt perc? No jól van, úgyis kezdek a végére érni. Mert ezzel be is fejezném , befejezem, mert ez most akkor az utolsó gondolat, végezetül tehát nem térnék ki arra, a problémák csomópontja hol csomósodik, hogy idő nincs. A könnyebben imputálható adatok révén ez jött ki, de ezt majd legközelebb elmondom, hogy a mindennapi időhasználatban, ott nincs idő, de a mi hipotézisünk szerint lehet, hogy van idő. Ez talán zárszónak is beillik, és ami fontosabb, hogy … Akkor most fejezzem be? Köszönöm figyelmüket, majd olvassák el a konferencia kötetében is, hogy mit nem mondtam el.
(Szűnni nem akaró taps…)
