Szeretem a lászt minit kiállítás-megnyitókat. Mármint, amelyekről a kezdés előtt néhány órával értesülök. Ilyenkor az ember nem tudja túlolvasni magát a témáról, művészről és egészen sajátos lesz a benyomás. Valahogy így keveredtem a Lollipop Factory-ba is a Károlyi-kert csücskénél. A fészbuk térképe először egy másik Magyar utcára mutatott, HÉV-vel kellett volna menni Csepel felé, de gyanús volt, hogy nem nyitnak meg kiállítást ott, ahol nincs hasonló nevű hely sem.
Szóval belváros, de nem galéria, hanem egy dizájnerbolt az, ahova beestünk, szemben rögtön DJ pult, kreatívan öltözött fiatalság, és a már-már kötelező eklektika. Jegesmedvés pulcsi pingvinekkel. Műfűvel borított nyakláncgallér. Szeretem a párhuzamos univerzumokat Budapesten.
Ismerősöm bemutatott a kiállítás értelmi szerzőjének, Ghyczy Diának, akinek az az elmés ötlete támadt, hogy újra értelmezi az elrontott analóg fényképeket és Bocs, Zsolti címmel kiállít belőlük, november 5-ig. (Zsoltitól nyilván azért kell bocsánatot kérni, mert nem látszik a róla készült képen.)
-Ezzel a képpel indult minden (mutat a fenti fotóra.) Tizenhét éve készült egy nyaraláson, ahol megkértem egy barátnőmet, hogy fotózzon le, ahogy lecsúszok a csúzdán. De az ujja belógott és egy teljesen másik lányt sikerült lefényképeznie. Ez a kép inspirált a kiállításra. A saját fotóimat megbuheráltam egy kicsit és belógattam egy ujjat. Tipikus régi analóg fotónak véltem ezeket, vagy mert utazással kapcsolatos a témájuk, vagy azért mert családi fotóról van szó.
Az volt az első gondolat, hogy alapvetően szerintem nagyon viccesek ezek a képek, amik ma már nem léteznek, mert az ember kitörli őket a digitális gépéből. Régen meg tényleg akkor derült ki, hogy a szuperjónak hitt családi képbe belelóg az ember ujja, amikor előhívták és együtt végignézték.
Megtetszett, továbbgondoltam, hogy milyen lenne, ha ezek nem azt takarnák ki, amire az ember elsőre számít. Itt nyilván arcot takar ki, itt éppen egy lányt (mutat egy másikat), de mi volna akkor, ha teljesen mást takarna ki, valamit, ami abszolút nem a képbe illik. A rajzokon pedig ez a gondolat jelenik meg.
Megkéreztem, ki rajzolta a képeket, a válasz nem lepett meg.
-Én. Alkalmazott grafikus vagyok, régen fotózgattam, a fotók akkor készültek. A rajzolást az egyetem és a gimnázium alatt tanultam, onnan ez a manuális vonal. Úgy voltam vele, hogy ha analóg képeket használok, akkor a kézi rajz az, ami passzol.
Diától többet ITT.
