Százötven éves lesz jövőre a bécsi Ringstrasse, amely tulajdonképpen a bécsiek Nagykörútja. Meghívást kaptunk Bécs idegenforgalmi képviseletétől, és kikötöttünk csütörtök este a Pollack Mihály téren a Festetics Palotában, ahol selyemtapétás termekben, külön a Ringstrasse-nak készült díjnyertes koktélt iszogatva tájékozódtunk az emlékév jelentőségéről.
Ferenc József császár rendelte el, hogy a bécsi belvárost körülvevő erődítményeket lerombolják és az azelőtt a katonaság által használt területet pompás épületek szegélyezte körúttá alakítsák át. Valahogy így kezdődött a folyamat, amely során európai nagyváros lett Bécsből.
Megtudtuk, hogy PR és marketing szempontból
az évforduló aranybánya, főleg, ha egy egész körutat ünnepelhetünk, mert akkor rengeteg kapcsolódó program jó ötletnek tűnik, és az is általában. Gyönyörű épületek vannak Bécsben is, a Városháza környékén az év 320 napján most is program van.
Létezik egy kiadó Bécsben, a Metroverlag, amely a várossal kapcsolatos könyvek kiadására szakosodott. Az évfordulóra megjelent egy kötet 1865, 2015 – 150 Jahre Wiener Ringstraße címmel, amelyben 13 író különböző nézőpontja, érzete, emlékei jelennek meg a Ringstrasse-ról. Mindezt az árnyalt kép érdekében.
Egyikük Dalos György,
Berlinben élő magyar író. Azt mondja, szépirodalmat nem ír németül, amit ki kell találni, az magyar. Felolvasott egy részletet Az én két körutam című írásából, a budapestire vonatkozót.
Arról, hogyan látott be egy tankkal szétlőtt ház első emeletének polgári lakásába ’56-ban, ahol a félig a levegőben lógó zongora Dali szürrealizmusát később hétköznapivá tette számára, vagy hogy milyen volt az a karácsony két hónappal később, amikor a rokonság egy része távol maradt a vacsoráról, hogy aztán telefonon közöljék, egyben odaértek Bécsbe.
Szerinte megmutatja a könyv a bécsieknek, hogyan látják más népek polgárai kívülről a körútjukat. Lengyel, japán, német, magyar írók is helyet kaptak, ezért tényleg meglesz az az árnyalt nézőpont. Dalos Györgynek amúgy nem is annyira az épületek tetszenek, mint maga a Ring a maga melodikus ívével.
Megkérdeztem tőle, hogy milyen a magyar körút kapcsolata a bécsivel, mert most csak a pestiről hallottunk részletet.
Vannak felszínes hasonlóságok, mert a magyar nagykörút építésében bécsi építészek is közreműködtek. A városrészek elnevezései is érdekesek, a nyolcadik kerület Józsefváros, ahogy Bécsben is a nyolcadik kerület Josefstadt például.
A két körút között van viszont egy alapvető különbség, a magyar körút a Dunától a Dunáig tart, és fölötte ott a Budai Vár. A bécsi körút is érinti a Dunát, de a csatornát, mert a Duna kívül van a városon.
Amit az osztrákok Bécsben előnyként tudnak felhozni velünk szemben az építészetükkel, azt Budapest tájképével tudja felmutatni. Ironikus ötletem, hogy egyesíteni kellene a kettőt, mi megkapnánk az ő építészetüket, ők meg a Várat, vagy egyszerre a kettőt.
Aztán arra terelődött a szó, hogy érzelmileg milyen számára ez a párhuzam.
Életemnek egy fontos részét Bécsben éltem le, 1987-től. Hajóval mentem ki, nem volt könnyű útlevelet szerezni. Maradtam ’95-ig, aztán áttelepültem Berlinbe.
Tulajdonképpen sikerült belaknom, nagyjából megismertem a várost, Budapest meg a gyerekkorom és az ifjúkorom. Ha az ember egy ilyen feszültségmezőben él, és a hozzá tartozó történelmet is ismeri, akkor nem lehet a két világot teljesen szenvtelenül összehasonlítani. Például itt van a tény, hogy ez a két rokon világ évtizedeken keresztül nehezen átjárható volt, mert közéjük állt Hegyeshalom. Az átkelés mindig kaland volt. Azt szoktam mondani, nincs az a demokrácia amely akkora örömet tudna szerezni a polgárainak, mint egy diktatúra amikor útlevelet ad nekik. Igen, úgy érzem hogy amikor ez a tény valóban két és fél órás úttá vált, egy kicsit veszített a feszültségéből. De az emlékekben mégis az munkál, hogy meg kellett küzdeni ezért a kétszázötven kilométerért.
(emesekiss fotográfiái a Librarius és a Kontakt Fotóművészeti Kurzusok közötti együttműködés keretében készültek.)
