Robert Skidelsky – Edward Skidelsky: Mennyi az elég? A pénz imádata – Érvek a jó élet mellett
Corvina kiadó, 2014 – 320 olda, kartonált borító – fordító: Felcsuti Péter- ISBN 9789631362176
Jegyzettömbömet kikészítve ülök a Rózsavölgyi Szalon múltszázadelőt idéző kávézójának kis asztalkájánál, pogácsát csipegetek a bekészített tálkáról, és meglepetten kapom rajta magam, ugyanolyan izgatott várakozást érzek, mint mielőtt a színházban felgördül a függöny (már ahol van). Pedig egy pénzügyi könyv bemutatóját várom, tőlem meg – be kell, valljam – mi sem áll távolabb, mint a „piszkos vagy tiszta anyagiak”. Izgalmam oka, hogy előkészülésemkor megtudtam, ez nem OLYAN. Hanem érthető. Ráadásul arról szól, hogyan élhetném jól az életemet, csak mellékes és elégséges szerep van osztva a pénzre. Na, ha egyáltalán érdekelhet gazdasági téma, ez az!
Prominens szakemberek karéjban a pódiumon: Farkas Zoltán, a HVG újságírója moderátorként, György Péter esztéta, Bod Péter Ákos ex MNB elnök és Felcsuti Péter, a Bankszövetség volt elnöke. Utóbbi fordította a könyvet, de nem kis része van a Corvina Kiadónak sem. Az igazgató, Kúnos László felkonferáló beszédében elmondja, gazdasági témájú könyvcsaládjuk most ezzel az érdekes, élvezhető művel bővült, amit még ő is megért.
Farkas Zoltán egy közkeletű macsós mondást idéz nyitómondatában, megragadva a pénzköltés/ pénzkeresés dilemmájának lényegét: „Ha van időm, nincs pénzem csajozni, ha van pénzem, nincs időm csajozni.” A könyv ezt a csapdahelyzetet járja körbe, erre kínál megoldásokat, azonban mindvégig szem előtt tartja, hogy ne tengjen túl a szakmát amúgy is uraló tesztoszteron – ez, az érthetőséggel kombinálva, alapos ok, hogy ne csak közgazdászok lapozzák. Ha hozzávesszük, hogy tele van szórakoztató eszmetörténeti futamokkal arról, hogyan éljünk jó életet, a pénz véget nem érő, mókuskerék-szerű hajhászása nélkül, biztosan rohanunk a könyvesboltba – vásárolni.
John Maynard Keynes, a modern közgazdaságtan egyik megteremtője azt jósolta, 2030-ra az emberiség eléri az álomállapotot: napi három órás munkával előállíthatók lesznek a szükséges javak, eredményeként rengeteg lesz a szabadidő. De vajon mit kezdenénk vele? Az elmélet bírálói szerint a bőséges szabadidő olyasfajta neurózishoz vezethet, amellyel gyakran találkozni a „tehetős középosztálybeli háziasszonyok körében”. Nekem erre két példa jut eszembe: az egyik a Született Feleségek (Desperate Housewives) Lila akác közben lakó asszonyai, másik az a regény, amit most olvasok (egyébként Barack Obama kedvence), Jonathan Franzen Szabadsága (Freedom), ahol a főhősnő egy kisvárosi amerikai álomban él, csinos, mindene megvan, férje nagy teret hagy, ő mégis depressziós, lassan beleőrül szabadságába és megvalósíthatatlan ideáiba. A kritikával a szerzőpáros vitába száll, véleményük szerint, ha passzív, fogyasztással egybekötött szórakozás helyett (pl. mozizás popcornnal) – melynek megteremtése is munkához láncol –, aktív, kreatív, fejlesztő, elgondolkodtató stb. foglalkozásokat folytatnánk, mint az ókori athéniak, sokkal gazdagabb, tartalmasabb életet élhetnénk. Ezt persze az oktatásnak kellene megalapoznia. Ám mielőtt nagyon beleélnénk magunkat, jusson eszünkbe, hogy Keynes tévedett – a munkaórák száma nem csökkent jelentősen az ő idejéhez képest. A megnövekedett GDP ugyan lehetővé tenné a csökkenést, mégis faramuci módon „az alacsonyabb fizetési kategóriákban dolgozók kevesebbet dolgoznak, mint amennyit szeretnének, ezzel szemben a gazdagabbak közül sokan többet, mint amennyire szükségük van.” A gazdasági számításokat felülírja az emberi tényező: a kielégíthetetlenség, az élvezetek hajhászása és a többiekkel szembeni versenykényszer miatt a szükségletek megteremtése helyett az igények véget nem érő kielégítése történik.
A gazdagság nem cél, hanem eszköz, mondja a könyv. Ahogy gazdasági rendszerünk, a kapitalizmus sem cél, hanem átmenet a gazdasági erőfeszítések és a pénzcsinálás korából a jó életbe. A kapitalizmus felerősítette a fogyasztást, és olyan helyzetet teremtett, „amelyben képtelenek vagyunk a gazdagságot civilizáltan élvezni.” A rendszer eladta lelkét az ördögnek a későbbi jó élet reményében – ez az ún. „fausti alku”. György Péter szintén beszél az alkuról, mely kezdetben nem jelentett jólétet. Ez ’89-ben, a szocializmus bukásakor változott meg – azóta viszont egyre mélyül a szakadék: egyik oldalon az elrettentő szegénység, másikon rettenetes gazdagság. Bod Péter Ákos is egyetért, „a kapitalizmus teremtve pusztít”. Kornai János világhírű közgazdász szavait kölcsönözve mondja, a kapitalizmusnak specifikus tulajdonságai a korrupció, a túltermelés és a kisebb-nagyobb visszaesések. A legutóbbi, 2008-as gazdasági válság nem csak hogy nagy visszaesést eredményezett, de túlmutatott az eddigieken, mert kínos erkölcsi kérdések merültek föl: a felső tízezer képes a profit teljes kisajátítására, társadalmasítására és a túlzott kockáztatásra. Ám Felcsuti, a résztvevők egyetértető bólintásától kísérve hangsúlyozza, hogy hibái ellenére, az elmaradott vagy közepesen fejlett országok számára – így Magyarországnak is – kizárólag a kapitalizmus lehet az üdvözítő út. Viszont a fejlett nyugati társadalmaknak a válság megmutatta, ideje elgondolkozniuk a jó élet irányába vivő következő lépésen. Megtalálására a szerzők utópisztikusnak tűnő alternatívák felvázolásával és a jó élet szerintük legfontosabb hét jellemzőjének megadásával tesznek kísérletet. A poént nem szeretném lelőni, ha elolvassuk, azok után, hogy a hét főbűnt tekintve tudjuk, mi nem kell nekünk, azt is tudni fogjuk, mi kell nekünk. Függöny. (Mint a Gyalog galoppban, mikor a király az ablakon kimutat a birtokra, és azt mondja: Egy szép napon ez mind a tiéd lesz, fiam. Mire a fiú: A függöny?)
