A Centrál Kávéházban újra vannak irodalmi programok, el is mentem a legelső könyvbemutatóra pénteken. Könyvbemutató, zenével, az mindig izgalmas, mert megfoghatatlan műfaj és az fér bele, amit beletesznek éppen. Lackfi János a szerző, Both Miklós a zenész.
Van itt némi technikai malőr az elején. Lackfi Jánosnak tetszik a visszhangos mikrofon, Ádámhoz szól, mint Isten Madáchnál. Röhögünk. Kérnék egy kávét, de a sarok ahová beszorultam, nem megközelíthető. Pedig a pincérek olyan készségesek itt. Meg a kávéjuk is jó. Valaki jött, nyitottunk mellettem egy ablakot, hogy legyen levegő mert teltház lett pillanatok alatt.
Arról van szó, hogy milyenek a magyarok. Most jelent meg Lackfi harmadik kötete a témáról, a Három a magyar igazság. Eredetileg egy kötetet akart belőle, az ötlet onnan jött, hogy a Helikon Kiadónál Csák János (ő Jancsiként hivatkozik rá szeretettel, tetszik, mint hogy a könyv illusztrátora is Szathmáry Pista, nem István, amikor nagy tapsot kér neki,) mondta neki, hogy lapozgassa Mikes György Anglia papucsban című könyvét. A magyar származású humorista, író könyvét még az angol állam is adogatta azoknak, akik újonnan állampolgárságot kaptak.
Mikor felvetette, hogy tudnék-e ilyet írni a magyarokról, elkezdtek eszembe jutni dolgok, amik már régen gyűltek, aztán lassan összeértek. 23 000 példány fogyott az elsőből, a Milyenek a magyarok?-ból, ez persze nem jelenti azt, hogy ha valamit sokan esznek, az feltétlenül jó, szóval meg kell kóstolni. A második kötet is tízezer példány felett jár, az angol idehaza hétezer körül. Nagyon sok olvasóval találkozik az ember, ha valaminek ekkora sikere van. Jöttek és mondták nekem az első könyv után, hogy idefigyeljen főnök, van egy olyan sztorim, hogy le fog hidalni, ha ezt meghallja. Így lett a második kötet, Milyenek MÉG a magyarok? címmel.
Az elsőben a magyar szeretetteljesen ábrázolt valaki.
Ez a könyv nem az a “nagy értelmiségi felmászom-az-árbóckosárba-és-lenézek”, ahogy a magyarok ott lent serte-pertélnek és jól megmondom a tutit. Nem tudom én sem, én is egy magyar vagyok a sok közül és botladozom. Ezért az elsőben a magyar ember botladozó figurája fontos, ahogy fonák esetek történnek vele. Meg ráláthatunk magunkra sok külföldi nézőpontból.
A harmadik kötet annyiban más mint az első kettő, hogy ebben apró novellák foglalnak helyet, amelyek csak itt történhetnek meg, de azért tulajdonképpen máshol is történhettek volna. A magyar igazság valamilyen áttételes módon remélem jelen van, ha van magyar igazság. Hogy nem találtuk meg az nem jelenti feltétlenül, hogy ne lenne.
Both Miklós arról mesél, hogy jártában-keltében megtudta Kínában, hogy az országunk kínaiul “hegyesfogúakat” jelent. Amerre ment a világban, mindig más volt a reakció a magyarságra, arra, hogy milyenek is a magyarok.
Van ennek a harmadik kötetnek egy egészen érdekes novellája, amely szó szerint önálló életre kelt. Gerillakampányt csináltak neki. Szerettek volna bemutatni néhány videót, de szerencsére nem sikerült, ezért Attila, a kampány főszereplője személyesen mesélt. A novellában arról van szó, hogy egy őrületig szerelmes fiú keresi a BKV-hajú lányt. Igen, így. Ezért, mint önálló életre kelt novellahős, minden eszközt megragadott, krétát, táblával szelfit, fészbukos csoportot, hogy megtalálja őt. Lackfinak kellett “jobb belátásra bírnia” amikor már a hídon búcsúzkodva követelte a lány jelentkezését. Közben össze-vissza drukkoltak neki meg hülyézték felváltva az emberek az interneten meg az utcán.
A legkülönfélébb dolgokat váltotta ki az, hogy krétával írtam a járdára például. Volt, aki szólt, hogy ez nem elég pontos így, krétát vett a kezébe, javította volna. Rendőrök szerint kampány idején videó előtt rajzolni, hát, hülyeség na. A BKV-ellenőrök kimérten közölték, hogy 25- öt láttak. Csak aznap. Jelentkeztek is sokan.
Ha már a választás, meg a kampány, a politika mint kétoldali, napi szintű történés nem kapott helyet a könyvben. Lackfi szereti feloldani az ellentéteket. “Húsz év múlva sok politikus nevére nem fogunk emlékezni”- mondja. “Benne van a politika árnyéka, csak amennyire az életben, de nem voksolok semerre a könyvben.”
A vicces és megindító novellák felolvasása közben Both Miklós is mesél. Egy alapítvánnyal létrehozott egy nagyzenekart romákból és nem romákból. Elmentek falvakba, megkérdezték a népet, hogy kik zenélnek jól. Készítettek egy csomó felvételt, aztán összeköltöztek pár hétre és összeraktak egy koncertprogramot. Itt bele lehet nézni a történetbe. Nekem nagyon tetszett, amit a program közelítő erejéről megosztott:
Egy faluban, ahol megfordultunk, az egyik tanár figyelmeztett, hogy ne menjünk be a cigánysorra, mert nem tudja, mi lesz velünk. Persze mi bementünk, találtunk is nagyon jó zenészeket. A tanár meglepődött, hogy ő látja ezeket az arcokat a boltban néha, de nem gondolta volna, hogy milyen jó dolgokat tudnak, amíg a felvételen nem látta.
Amúgy a zene a kötetben is benne van, mert szerepelnek benne frappáns sztorik, operákból. Lackfi tenoristának készült, a családja bólogat, amikor meséli, hogy a zuhanyzóban még most is énekel.
