19 éves korára Eman Mohammed az egyetlen női fotóriporter lett hazájában, aki a Gázai övezetben történt háborút és annak utóéletét dokumentálta. Három héttel azután, hogy önálló fotós karrierjét megkezdte, kitört a gázai háború. A már 26 éves Mohammed a mai napig folytatja a szívszaggató és bensőséges történetek dokumentálását, bemutatva ezzel a harcokat és azok következményeit. Miközben a fiatal nőnek egy háborút kellett dokumentálnia, meg kellett harcolnia saját csatáját is, hiszen a muzulmán országban rengeteg támadás érte a „neméhez nem illő” munkája miatt, valamint szembe kellett néznie férfi kollégái szexuális zaklatásaival is. A fotós egy inspiráló és elgondolkodtató beszédben mesél élményeiről a TED közönségének, valamint riporterének.
Hogy kötöttél ki a harcmezőn, mint fotóriporter? Mi inspirált erre?
A legfőbb inspirációm az édesanyám volt. Apám Jordán származású, anyám pedig palesztin gázai. 3 éves voltam, mikor elváltak, és anyámmal visszaköltöztünk Gázába. Végig kellett néznünk, ahogy a közösség kirekeszti és bántja anyánkat azért, mert elvált asszony, aki egyedül neveli a gyerekeit. A mi kultúránkban, ha egy nő elválik a férjétől, nem támogatják abban, hogy egyedül nevelje a gyermekeit, az a megszokott, hogy a gyerekek az apjuknál maradnak, ami egyfajta büntetés az anyának. Amennyiben a nő ebbe nem megy bele, a törvény szerint nincs joga újra férjhez menni.
Tehát mondhatjuk azt, hogy a válás mindig az asszony hibája?
Mindig. Még akkor is, ha teljesen egyértelmű, hogy a férfi miatt ment tönkre a házasság. Az elvált nők a társadalmunk fekete bárányai, amolyan számkivetett, megbélyegzett személyek. Semmi esélyük újraházasodni, ha válás után náluk maradnak a gyerekek. A nők nagyon sok munkát nem vállalhatnak el, így legtöbbjük nem is engedhetné meg magának azt, hogy önállóan nevelje gyermekeit.
Az anyám is rengeteget szenvedett, de valahogy mindig megoldott mindent. Mivel túl szegény volt, a legszegényebb országokban vándorolgattunk, hogy meg tudjunk élni. Nagyon sokat utaztunk, ami nagyon élvezetes volt, ráadásul tapasztalatszerzésnek is kiváló. Laktunk Romániában, Egyiptomban, Törökországban, Szaúd-Arábiában. Az utazás mindent megváltoztat, hiszen amint belecsöppensz egy új kultúrába, rengeteg olyan dolgot tanulsz, amit az iskola nem tanítana meg neked. Az egész felforgatta az életünket: megtanultunk angolul és olyan dolgokat tapasztalhattunk, amit Gázában soha nem élhettünk volna át.
Közben az anyám egy katolikus iskolába járatott, mivel ez volt az egyik legjobb hírű iskola, majd a Gázai Iszlám Egyetemre mentem, mely a Hamasz irányítása alatt állt. Mindkét iskola a maga módján extrém volt és segítettek abban, hogy szélesebb perspektívából lássam a dolgokat.
Már tinédzser korodban elkezdtél fotóriporterként dolgozni. Mindig is ezzel akartál foglalkozni?
Mindig is tudtam, hogy újságíró akarok lenni, de azt nem tudtam, hogy az újságírás milliónyi fajtája közül melyiket válasszam. Az egyetemen nem volt fényképészet tantárgyunk, ráadásul azt is tudtam, hogy Gázában nagyon nehéz megkapni bármilyen újságírói állást. Végül egy helyi ügynökségnél gyakornokoskodtam, amely elvileg „világi irodának” számított, de a főnököm az Iszlám Dzsihád tagja volt. Ő ajánlotta fel az egyik angol-arab szerkesztői és produceri pozíciót. Csodás érzés volt, hiszen alig múltam 19 éves, és még mindig csak a második évemet csináltam az egyetemen. Az egyetlen feltételem az volt, hogy hadd vihessek magammal egy kamerát és dokumentálhassam az eseményeket. Az egészet titokban kellett csinálni, mivel nő voltam és a nemem miatt a fotóriporteri állás tabunak számított.
A gyakornokoskodás meg volt engedve, de az nem, hogy hivatásos fotóriporter legyél. Ennek mi az oka?
Az rendben van, hogy nőként olyan újságíró legyél, aki egy irodában dolgozik. A tévériporterek szintén rendben vannak, mert gyakorlatilag csak a riport végén bukkannak fel pár pillanatra. Amíg az időd nagy részét az irodában töltöd, nincs probléma, de az, hogy végig terepen vagy a kollégáiddal, akik ráadásul mind férfiak, az más. Azonban elég nehezen lehettem volna fotóriporter, ha közben végig egy irodában gubbasztok. Már az ötlet is, hogy egyetlen női fotóriporterként végig férfiak társaságában legyek negatív fényt vetett rám. Az emberek nagyon konzervatívak és összekeverik a tradíciókat a vallással.
Az Iszlám megengedi, hogy dolgozz és terepen legyél. Le van írva az is, hogy a férfinak tisztelnie kell a nőt, függetlenül attól, mit csinál, kivéve persze ha az ellenkezik az Iszlám szabályaival, ami a szexuális szolgáltatással kapcsolatos munkákra értendő. A fotográfiát az Iszlám semmilyen formában nem tiltja, soha nem szerepelt semmilyen vallási beszédben, ellenben hatalmas visszhangot vált ki, mint tradicionális probléma. Az emberek képtelenek megérteni, hogy a két dolog nem ugyanaz: az egyik vallás, a másik kultúra.
Éppen ezért kellett ravasznak lennem, hogy elérjem a céljaimat és jó pár akadályt le kellett küzdenem. A főnökömtől végül sikerült kicsikarnom egy kamerát, mely egy öreg, törött darab volt. Kiderült, hogy nincs is igazán komolyabb baja, csak a zár tört el. Zseninek éreztem magam és miután megjavítottam és működött, mindenhová magammal vittem. A főnököm ekkor kezdett el negatív kommenteket kapni a férfi kollégáitól miattam. Nem tehetett mást, fogta a gépemet, elrejtette és azt mondta: Ha az irodában maradsz, majd visszakapod. De mit fotózzak egy irodában? Ekkor jöttem rá, hogy nincs időm erre a bohóckodásra, már 20 éves vagyok és előre akarok lépni a karrieremben. Óriási álmaim voltak és hiába volt három munkám, még mindig nem voltam elégedett.
Kiléptem és elintéztem, hogy szabadúszóként terepre mehessek. Ez három héttel az első háború kitörése előtt, 2008-ban volt. Megszereztem az első felszerelésemet egy kamerát és két használt lencsét. Elég magabiztosságot éreztem magamban ahhoz, hogy szabadúszó legyek, pedig csak pár írott beszámoló és néhány kép állt mögöttem. Ráadásul nem voltam nemzetközileg ismert, a helyiek pedig nem alkalmaztak többé.
Azért csak volt néhány férfi a kollégáid közül, akik kedvesebbek voltak veled. Mi változott?
Egész kedvesek voltak velem egészen addig, amíg el nem döntöttem, hogy fotóriporter leszek. Ezzel nem tudtak megbirkózni és ellenség lettem. Nem bírták megérteni, miért hagyom ott a jó kis irodai állásom. Úgy gondolták megalázó, amit teszek, hogy férfiként próbálok viselkedni, mivel számukra a fotózás férfi munka. Ezt azonban soha nem mondták ki nyilvánosan. A legszórakoztatóbb a kultúránkban az, hogy a férfiak ilyen dolgokat nem mondhatnak ki nyilvánosan, nem hibáztathatnak publikusan. Úgy kell bánniuk veled, mintha a nővérük lennél, még akkor is, ha közben gyűlölnek.
Három héttel azután, hogy a magam útjára léptem, elkezdődött a háború. A várost és az egész Gázai övezetet állandó légicsapások érték. Csoportosan kellett közlekednünk, két páncélozott dzsippel, melyek a nemzetközi hírügynökségekhez tartoztak. Ha tömegesen mozogtunk, kevesebb esély volt arra, hogy megsérülünk.
Ekkor kezdett megmutatkozni a kollégáim igazi énje. Sokan rossz embernek tituláltak, egy rossz palesztin lánynak, aki nem engedelmeskedik a kultúrája szabályainak. Sokszor körbevettek és inzultáltak, egyikük szexuálisan is zaklatott. Ez volt az utolsó csepp. A háború számtalan váratlan fájdalmat okozott, mindenkit sokkolt. Megbirkózni ezzel, valamint, hogy közben még szexuálisan is bántalmaznak, olyan dolog volt, mely arra késztetett, hogy a magam ura legyek.
Hallhattunk arról is, hogy a kollégáid magadra hagytak a csatamező közepén.
Ez volt az a nap, amikor szexuális zaklatott a fényképészek főnöke. Odarohantam a többi kollégához, akik beraktak egy dzsipbe. A bombázások északon voltak, közel a határhoz. Amikor odaértünk a légicsapások robaja fogadott minket, soha nem felejtem el azt a hangot. Ez egy nyitott terület volt – mi „védtelen térnek” hívtuk, mert nem voltak fák, épületek, egyáltalán semmi sem, csupán néhány ház. Amikor mindenki visszaindult a dzsiphez, én is elkezdtem feléjük rohanni, de mire odaértem a kocsi ajtaja zárva volt. Kopogtattam az ablakon, de csak ennyit mondtak: „Nincs időnk a szarodra.” Először azt hittem csak viccelnek, de aztán elhajtottak, ott hagyva a bombázások közepén.
Életem legsokkolóbb szituációjába kerültem, de szerencsére nem blokkoltam le, és elkezdtem rohanni a szomszédság felé. Néhányan voltak még ott és elmentem a legközelebbi kórházba, ahova gyakran ellátogattunk akkor, mikor újabb sérültek érkeztek. A kollégáim mind ott voltak. Nem is érdekelte őket a sorsom, boldogan nézegették a lenyűgöző fotóikat, amiket az út alatt készítettek.
Hogyan tudtál újra dolgozni, az után, ami történt? Miért nem hagytad abba?
Érzelmileg teljesen kikészültem, és nem akartam közel lenni egyetlen kollégámhoz sem, ezért elhatároztam, hogy kockáztatok és egyedül dolgozom tovább. Semmit nem tudtam a háborúról, nem tudtam közel vagyok-e egy veszélyes területhez, mennyire messze mehetek el, így mindent magamtól kellett megtanulnom.
Mit csinálsz mostanában?
Még mindig szabadúszó vagyok, de kapcsolatban állok megannyi nemzetközi ügynökséggel. Fő ügyfeleim közé a Washington Post, a Le Monde és a The Guardian tartozik, de dolgozom a Save the Children-nek és az UNICEF-nek is. Ezen kívül csinálom a saját projektjeimet is, mert a háború vége után szerettem volna megmutatni annak utóéletét is.
Legutóbbi projekted az IWar. Mesélnél kicsit erről?
Ez is a háború túlélőinek és áldozatainak utóéletét mutatja be. Ez egy portrésorozat, melyből kiderül, mi történt a harcok alatt és mi zajlik jelenleg. Valami ilyesmi az alapgondolat: „ha te túl is léptél azon ami történt, ez nem jelenti azt, hogy az áldozatoknak is sikerült.”
A projektet Gázában kezdtem, de a terv az, hogy minden olyan helyre elmegyek, ahol mostanában háborúk dúltak. A célom az, hogy megmutassam a szenvedők közös sorsát, hiszen a fájdalomnak nincsen nemzete.
Még mindig te vagy az egyetlen női fotóriporter Gázában?
Sajnos, igen. Sok nőt bátorítok arra, hogy merjenek nemet mondani a családjaik akaratának, de egyszerre szembemenni a családdal, a közösséggel, a társadalommal, a szexuális zaklatásokkal és az izraeli háborúkkal, túl sok egy embernek.
Két kislányod van. Ezekkel a tapasztalatokkal a hátad mögött, milyen sorsot remélsz nekik? Milyen jövőjük lehet Gázában nőként?
Gáza elavult tradícióit ideje lenne lecserélni és megállítani a nők elleni örökös erőszakot. Ez soha nem fog megtörténni, ha kerülgetjük a problémákat. A dolgok csak akkor változnak, ha beszélünk róluk és változtatunk. Pontosan ezt fogom tenni a lányaimmal is, nem lesz olyan, hogy valamit azért kell megtenniük, mert „én azt mondtam”. Minden okkal történik és megvan a joguk hozzá, hogy kérdéseket tegyenek fel és azt csináljanak, amit csak szeretnének, persze csak akkor, ha az nem sért másokat.
Bár kétlaki életet élünk Gáza és az USA között, de a lányoknak mindenképpen ismerniük és ápolniuk kell a palesztin identitásukat is. Bátorítjuk őket, hogy éljék meg az álmaikat és tervezzék meg jövőjüket.
